Sajnálatos módon ahogy azt már az esemény bekövetkezte előtt néhány héttel, hónappal is talán sejteni lehetett, január hetedikén a kaliforniai metalcore alapvetés Bleeding Through tizennégy aktív évet követően hivatalosan is bejelentette feloszlását. A zenekar emblematikus arca Brandan Schieppati akkor azt ígérte, hogy egy méltó, több kontinenst is érintő koncertkörúttal kívánnak majd végleg elbúcsúzni rajongóiktól szerte a a világban, mely az Öreg Kontinenst áprilisban, kis hazánkat pedig egészen pontosan e hónap tizenharmadikán érte el, ahol az ausztrál Hand of Mercy, az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő This or The Apocalypse, illetve hazai fronton a hamarosan új nagylemezzel jelentkező The Southern Oracle melegítette be a pódiumot a narancsvidék egyik legjelentősebb formációjának.

The Southern Oracle.

Az estét a The Southern Oracle nyitotta. A hangzás még nem egészen volt a helyén és a közönség is csak lézengett a táncparketten. Barni ennek hangot is adott minden szám között: "Miért vagyunk mi itt? Szórakozni jöttünk, nem? Akkor pedig illő lenne közelebb menni és megmozdulni."
Ez egyszer-egyszer még elviselhető volt, de minden dalban már kicsit unalmas volt ezt hallgatni. Mindkét kiadványról előkerültek a slágerek majd kaptunk egy új dalt, a közelgő nagylemezről. Jöttek a bekiabálások is: „Menjetek haza!”, „Játszatok Rest In Piecest!” stb. Szám szerint három ember próbált táncra perdülni, amiből az egyik inkább csak röhögésre adott okot. Volt itt minden. Téridő hajlítás teknősbékázás és még vakondba is átmentek néhányan. A zenekar arckifejezésén is látszott, hogy ez bizony nem az ő estéjük. Majd legközelebb. (Balogh Krisztián)

______________________________________________________________________________________

Hand of Mercy/This Or The Apocalypse.

Negyed kilenc magasságában az ausztrál Hand of Mercy igyekezett a valamivel több, mint fél órás szettjével (melyben elhangzott a: Sick Of It, Absence MakesThe Heart Go Wander, Last Light, Chump, Dexter, Ankles To The Wall, Rumble In The Grundle.) megtölteni a Blue Hell nem túl nagy koncerttermét. Őszintén bevallom mind ők, mind pedig az utánuk következő, (és annál nagyobb népszerűségnek örvendő) This Or The Apocalypse szégyen-szemre kimaradt az életemből, így egy-egy előzetes, kötelezően megejtett belehallgatáson kívül túl sok fogalmam nem volt róluk. - No persze azon kívül, hogy a műfaj amiben érvényesülni szeretnének már erősen túltelített, unalmas és ötlettelen. Ugyan ennek az ellenkezője a zenéjükre semmi esetre sem mondható el, ám kétségtelen, hogy az energia, az igyekezet és a lelkesedés már önmagában borítékolta a jó hangulatot mindkét formációnál. A hét dalos szettel felálló Hand Of Mercy a még kissé lagymatag hangulatot igyekezett némiképpen felturbózni, hogy aztán a pennsylvania-i This Or The Apocalypse a maga kilenc dalos performanszával (Kill'em With Guidance, Power Hawk, A Damn Moment, Hell Praiser, Charmer, Hate The Ones You Love, In Wolves, Americans, Subverse.) ezt sikeresen csúcsra járathassa. Mert éppen így történt: az energiától duzzadó és meglehetősen kommunikatív frontember (aki néhány perc erejéig a harctéren is dalolászott, hagyva, hogy többek akarják kikapdosni a kezéből a mikrofont.) játszi könnyedséggel melegítette be a tömeget, hogy aztán az összes babért a Bleeding Through arathassa le. Mindkét buli korrekt volt. Se nem több, sem pedig kevesebb.

______________________________________________________________________________________

Bleeding Through.

Azt hiszem nehéz lenne egy Bleeding Through búcsúbuliról abszolúte objektív vonatkozásban írnom, hiszen a Brandan vezette zenekar oroszlánrészt vállalt abban, hogy a metalcore, mint olyan hozzám is eljusson. Talán az ő korábbi kiadványaik, (gondolok itt a Portrait of the Goddess-This Is Love, This Is Murderous-The Truth hármasra,) voltak majdnem(!) egyedül (itt említeném meg példának okáért a Darkest Hour életmű egy szép kövér szeletét.) képesek kiállni az idő, illetve az én ízlésem kisebb-nagyobb változásainak, fejlődéseinek próbáját, - ellentétben például számos pályatársuk jónak jó, de mára már inkább elkopottnak ható kiadványával. (Gondolok itt az As I Lay Dying, az It Dies Today, illetve a Caliban korai lemezeire, valamint a Killswitch Engage 2009 előtti munkásságára.)

Bevallom kicsit sajnáltam, hogy az esemény a csekély érdeklődésre való tekintettel nem volt képes kinőni a Kék Yuk koncerttermét, ám annak ellenére, hogy az említett klubnak nem feltétlenül a legizmosabbak az adottságai, túlságosan kellemetlen, vagy a hangulatot egyébként negatív irányba befolyásoló incidens, egy-egy technikai malőrtől eltekintve szerencsére nem történt. (A legzavaróbb kétség kívül a mikrofon körüli bizonytalanságok voltak, amiket ugyan a frontember jó kedéllyel igyekezett elviccelni, ám a Kill To Believe közönség kedvenc perceibe azért még úgy is bele-bele rondított, hogy a tömeg minden erejével igyekezte kompenzálni a gikszert.)
A turnén az alapító gitáros Scott Danough-al felálló szextett, a színpadon töltött egy, másfél órája alatt elképesztően erős hangulatot varázsolt az addigra már nagyjából telt házas koncertterembe, ahol mindamellett, hogy érezhető volt némi keserédes búcsú, az alaphangulat rendkívül pozitívnak, energikusnak és intenzívnek hatott. A frontember (aki jó szokásához, valamint igazi narancsvidéki stricihez hűen már kapásból póló nélkül, előre bedurrantott izomzattal lépett a pódiumra, mintha nemrég állt volna fel a fekve nyomó padról,) viccelődött, dalolászott és folyamatosan igyekezett fenntartani a kölcsönös kommunikációt a közönséggel: többek között mindennemű sablonos, előre betanult szöveget mellőzve adta a nagyérdemű tudtára, hogy fennállásuk óta imádnak Budapesten játszani, hiszen mindamellett, hogy a város gyönyörű és kellemes hely, a bulikon a magyar közönség rendkívül hálás és intenzív. - Amit természetesen a stage diveolók, a színpadra fel-fel mászó önjelölt frontemberek, valamint a centrifugában futkorászók most sem kívántak megcáfolni.
A gondosan összeválogatott szettben (majdnem) minden jelentősebb sláger felcsendült, kezdve munkásságuk régi vonalas nótáitól, (Portrait Of The Goddess: Rise, Turns Cold To The Touch és a Savior, Saint, Salvation.) a zenekar karrierjének sikerét megalapozó Trustkill-éra dalain át, (This Is Love, This Is Murderous: Love, Lost In A Hail Of Gunfire, Sweet Vampirous, Revenge I Seek, az abszolút katartikus, valamint az egész bulit záró On Wings Lead. The Truth: For Love And Failing, Tragedy Of Empty Streets, Kill To Believe. Declaration: Orange County Blonde And Blue, Declaration, illetve a turné során először bemutatott és minden szempontból abszolút módon taroló Sister Charlatan.) egészen az Újkorban megszülető dalokig. (Bleeding Through Self-Titled: Anti-Hero. The Great Fire: The March, Faith In Fire, Goodbye To Death, Step Back In Line.)
Az igazság az, hogy a hangulat érezhetően a Rise Records korszak dalai alatt eresztett egy kicsit a feszességéből és dinamizmusából bár, ha figyelembe vesszük ezt a szép kövérre eresztett, és izmosabbnál-izmosabb slágerekkel operáló szettet, talán érthető is, hogy miért is nem volt képes sem engem, sem pedig a tömeget maradéktalanul felcsigázni egy Faith In Fire kaliberű dal.

A buli végeztével pedig a Brandan által kinyilvánított sűrű hálálkodásokat követően, bárki bátran felmehetett a színpadra néhány szót váltani, bohóckodni, vagy éppen kismillió közös fotót készíteni a kifejezetten türelmes és hálás zenekar tagjaival, - akik közül egyértelműen Marta nyerte a népszerűségi versenyt.

A búcsú a zenekar múltjához és munkásságához maximálisan méltóra, emlékezetesre és élményekben gazdagra sikeredett. Ugyan az utóbbi néhány évben érezhetően már egyre kevesebb tartalékból próbáltak újra rátalálni saját útjukra, ám véleményem szerint ez semmiféleképpen sem vet árnyékot e méltó befejezésre.

Az élményért és a lehetőségért hatalmas pacsi és köszönet a Phoenix Music Hungary-nek! (Veres Bence)

Fotók: Réti Zsolt, további képek itt.