Most morgolódhatnánk azon, mennyire igazságtalan, hogy egy olyan nagy múltú és páratlan tehetségű előadó, mint Jeff Scott Soto rendre alig pár száz ember előtt játszik – ránézésre ezúttal is lehettünk annyian, mint az előző két alkalommal, sőt nagy százalékban ugyanazok az arcok jelentek meg –, ám azt mondom, ne tegyük! A legfontosabb, hogy barátunk négy év után ismét itt járt, és olyan fergeteges bulit csapott, hogy még jó ideig emlegetni fogjuk!
A vendégzenekarok közül éppen a korai nyolcvanas évek hard rockja (különös tekintettel az akkori magyar bandákra) mellett elkötelezett Avatar kezdte a programját, amikor megérkeztem. Az új énekes Gudics Mátéval ez még az első fellépéseik egyike lehetett, mindenesetre idővel nyilván ő is magabiztosabban látja majd el frontemberi teendőit. A többiek közül viszont legalább a két gitáros (az Europe Tribute Bandet is erősítő Gellér Tamásnak egyébként szintén eléggé rendben van az énekhangja!..) és a bőgős lendíthetett volna többet is a színpadi akción. A műsort illetően: a friss Szívednek legmélyéről elmozdulást jelent a korszerűbb hangzásvilág felé, és a Gotthard Anytime Anywhere-je is jó húzás volt.
A nem túl szerencsés nevű görög Danger Angel, illetve a spanyol gitáros Jorge Salan szólóbandája – egy Soto turnén ez szinte már hagyomány – lényegében baráti alapon került a csomagba, hiszen az előbbiek idei lemezén maga Jeff producerkedett, utóbbi pedig a JSS-turnécsapatnak is tagja. Ezt akkor is nemes gesztusnak kellene tekintenünk, ha egyik társulat sem nyűgözött volna le igazán, de ennél szerencsére mindkettő magasabb szinten űzi az ipart, meg hát akármilyen nyeretlen kétéves mégsem rúghat itt labdába!.. Az athéniek hard rockja bátran összemérhető mondjuk a mai svéd első vonallal (Eclipse, Work Of Art stb.), jellegében sem tér el sokban attól, helyenként meg egy kevésbé billentyű-centrikus Royal Huntot idéz, de alapvetően Soto világától sem áll távol. Elsősorban az énekes M.T. teljesítményét emelném ki. Az egyik nóta refrénjét Jeffel közösen adták elő, amiből a buli külön színfoltja kerekedett ki.
Jorge Salan odahaza már kellően megalapozta hírnevét, nemzetközileg azonban egyelőre maximum, mint a műfaj húzóneveinek kísérőzenésze ismert. A két honfitársa kíséretében elővezetett egyszerű, ám annál hangulatosabb rockzenén aligha múlhat bármi is, ilyesmit vezetés közben éppúgy szívesen elhallgat az ember, mint otthon a kanapén hátradőlve. Még a spanyol nyelv használata sem akadály, az legalább némi speciális többletet is ad a muzsikának. Dalszerzőként kerek, hagyományos felépítésű számokban gondolkodik Jorge, gitárosként pedig érzésből játszik. Egyedül énekesként nem az igazi, pontosabban a saját szerzeményeihez még a meglehetősen behatárolt hangadottságai is elegendőek, ellenben egy Bon Jovi vagy Gary Moore téma feelingjét nem tudja hitelesen visszaadni. (Ezeket a feldolgozásokat, gondolom, a közönség figyelmének fokozása érdekében dobta be.)
Aztán a korrekt felvezetést követően az élő előadás magasiskoláját láthattuk. Minden túlzás nélkül. Jeff Scott Soto abszolút az a jelenség, akivel kapcsolatosan a profizmus emlegetése nem pusztán annyit takar, hogy egy adott (nem is akármilyen magas) színvonalat bárhol, bármikor, bármiféle körülmények között konstansan képes nyújtani, de szívvel-lélekkel, teljes odaadással és beleéléssel is teszi ezt. Énekesi kvalitásai és sokoldalúsága – a heavy metaltól az AOR / hard rockon át a soulos / funkys dolgokig mindent tud!.. – miatt eleve az elitbe soroljuk őt, ráadásul született szórakoztató is, aki ugyanolyan természetes módon kommunikál a rajongókkal és csavarja őket az ujja köré, ahogy a hétköznapi ember levegőt vesz. Emellett a zenésztársakhoz is mindig van pár szava, sőt nem csak a hangszereiken engedi őket kedvükre szólózni, de néha meg is énekelteti a srácokat. Ahogy a többszólamú vokálokat nyomják, hát meg is érdemlik a lehetőséget! Szóval gondosan összeválogatott brigádról van szó, akik nem szimplán kísérői, hanem tényleges társai Jeffnek. Részei és egyben alakítói a produkciónak.
Ami meg az eljátszott dalokat illeti, a középpontban természetesen a tavalyi Damage Control lemez anyaga állt, ahogy a korábbi szólóalbumokról is elhangzott pár nóta, de volt W.E.T. szám is (érdekes módon nem az idén megjelent második albumról, hanem az elsőről), ahogy a Talisman témái sem maradhattak ki. Ezek zömét persze a régebbről már ismert egyveleg tette ki, elejétől a végéig csupán az I'll Be Waiting ment le, amit némileg keveselltem is – hiába, az ember telhetetlen –, habár érthető, hogy a bő másfél órás játékidőbe sem lehet mindent belesűríteni. No, és volt ezerféle feldolgozás is (a Rocksztár film betétdalai, aztán Ozzy, Journey, Madonna, Seal...), hol egészben, hol csak részletekben. Még egy instrumentális Salan-szerzemény is belefért a műsor közepe táján, hogy Soto közben kicsit kifújhassa magát. A ráadásban bevetett Stand Up-ban M.T. viszonozta Jeffnek a vendégeskedést és vívott vele afféle heavy metalos sikoly-párbajt, majd egy össznépi Steel Panther (!) a capella, végképp az önfeledt bolondozás jegyében, aztán búcsú és levonulás.
Az ilyen koncertekre szokás mondani, hogy mindent megérnek. (Ahogy a merch-asztalon is akadt jó pár csemege, amelyeket a borsos árak ellenére bűn lett volna otthagyni.) Amilyen hangulat uralkodott a teremben – jóllehet nézőcsúcsot aligha állítottunk fel –, az ember tényleg hajlamos elhinni Soto-nak, hogy a turné egyik legtutibb show-ja volt számára a budapesti. Nehezen elképzelhető, hogy aznap éjjel bárki is csalódottan, lógó orral tért volna haza. Sőt, akit egy Jeff Scott Soto buli nem tud jókedvre deríteni, arra csak azt tudom mondani, reménytelen eset!
FOTÓ: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK HAMAROSAN
