A Spiritual Beggars valahogy mindig egy légüres térben lebegett nálam. Ez nagyban köszönhető volt annak, hogy eléggé heavy rockba hajlott az a stoner rock szerű súlyozás, amit nyomtak. Figcsózás, hammond orgona, meg ilyesmi; és emellett hiába jöttek a fej leszaggató riffek, nem sikerült belemászniuk igazán a kedvenceim közé. Mondjuk én sem igazán követtem figyelemmel, hogy éppen merre mozdul a zenei vonaluk. Az albumcím itt a legrosszabbat sejteti, habár a Kyuss sem éppen a lecsupaszított, vér laza négynegyedekkel operált egy Blues For The Red Sun-on.
Itt sem kell attól félni, hogy faék egyszerű, csak a fíling kedvéért örömjammelő maszatolás lesz a terítéken. Valahol azt hozza az Earth Blues, amit előzetesen elvárnánk tőle. Feszes hard rock, koszos gitárokkal, elemi erejű megdörrenéssel, és kellő mocsokkal, amit itt-ott felold egy kellemesebb, elszállósabb szólam. De az alap koncepció az, hogy pofán küldjenek egy nagy adag rockkal, olyannal, amivel a 70es években egyértelműen egy megkerülhetetlen zenekar benyomását keltette volna a Spiritual Beggars. Határozottan retró rock csapatásra lehet amúgy számítani.
Ha egy Led Zeppelin-t vennénk alapul, akkor hozzá kellene még adnunk egy adag Cream-et, Deep Purple-t, meg egy kis Hendrixet, hogy meg legyen az alaphangulat, de azért a lehetőségekhez képest mainak ható hangzás is ott van. Meg néhol egy nem túl meggyőző heavy metal/hard rock vonal, ami viszont picit elriaszt néha az Earth Blues-tól.
Nincs benne túl sok üresjárat, habár néha talán még jól is állna neki, legfőképp, ha az nem olyan formában jelentkezne, mint például a Dreamer, ami ha 1969-ben jelenik meg, valószínűleg elég jelentős számú gyermeknemzés aláfestő zenéje lett volna. De azért azt elmondhatjuk úgy az egész lemezre is, hogy elég erősen a hippi korszak pszichedelikusabb és a hard rock nem túl fémes vonal irányában elég komoly fixációja van a Spiritual Beggars-nek. Olykor ez még jól is áll nekik, de nekem néhol átüt az izzadságszag.
Nem is igazán tudok kiemelni egy-egy számot a lemezről. A kicsit rock and rollosabb megszólalású dalokba viszont nem tudok belekötni. Az Ead And Town, a Wise As A Serpent, vagy a Freedom Song egyszerre idézi a szebb napok Wolfmother-jét, de itt-ott még a The Hellacopters is felsejlik. A Sweet Magic Pain, a One Mans Curse vagy a Too Old To Die Young amellett, hogy izgalmasnak hatnak, azért mutatják a hajlamot az elkalandozásra, és ezzel azért igyekszik a befogathatóságot megnehezíteni, dettó a záró, amúgy iszonyat súlyos doom riffel berobbanó albumzáró Legends Collapse.
Mindenesetre ha már nem győzöd kivárni az új Black Sabbathot, de mégis szívesen hallgatnál valami minőségi ős-rockot, akkor az Earth Blues-nál nem is nagyon kell tovább menned. Meg úgy alapjáraton, ha csíped a régi vonalas hard rock darabokat, akkor a Spiritual Beggars nagy kedvenced lesz. Ha ez a lemez jó tíz évvel ezelőtt jelenik meg, biztos oda-vissza hallgatnám, de így azért nekem nem annyira nem bejövős, amellett, hogy profi munka.