Vissza az időben – Nazareth, Tri State Corner @ Club 202, 2013. április 24.

2013. április 28. - viliricsi

0nazareth2013_03.jpg

Azt kaptuk, amit vártunk. Nyilván nem ez volt minden idők legnagyobb Nazareth koncertje, azonban egy nagyon-nagyon korrekt rock buli zajlott le ezen az áprilisi szerdán a hajdani villamosremízben. Budapest nem égett be – és most nem arra gondolok, hogy nem volt tv-székház elleni ostrom, hanem az elfogadható nézőszámra célzok, amit szellős teltházként jellemezhetnénk. A nézőtér aktivitásával sem lehetett bajunk, főként, ha számításba vesszük, hogy egy ötven éves zenekar koncertjén már nem szokásuk egymás fejére ugrálni az embereknek. A rajongók jó része ugyanolyan fehér ing – öltönynadrág összetételben uralta az első sorokat, akárcsak felettük Dan McCafferty frontember. A fenevad és falkája megszelídült (utalás a harminc évvel ezelőtti pilisborosjenői Fenevad fesztiválra, melyet e skót banda köré szerveztek). Azért ne feledkezzünk meg arról az örömteli tényről, hogy jelentős százalékot tett ki a „modern” zenekarok pólóit viselő fiatalok rétege.

A Flight Nightal kezdődő ráadásért lelkesen tapsoltunk, más kérdés, hogy Skóciában nem ismerik a magyar vissza szó jelentését, de azért megértettük egymást a zenekarral. Borítékolható volt a lelkesedés, már csak azért is, mert a Love Hurtsszel zárt a „hivatalos” program. Valahogy úgy ismerem a történetet, hogy ezt - az együttes legismertebb dalát - csupán a Hair of the dog amerikai kiadására, a rövid játékidő miatt nyalták fel. Eredetije a feledés ködébe merült, a Nazarethet viszont szinte azonosítják a nótával.

0nazareth2013_08.jpgKét legendás nótával zártak Danék; a ballada elé odatették az előbb említett album címadóját, melyet a Guns ’n’ Roses vett később szárnyai alá. Emlékszem, a skótok ezután elég skótul bántak Axel Rózsival, azaz visszautasították kérését, hogy játszanak a hipersztár esküvőjén. Ezáltal, ha lehetett ezt fokozni, még nagyobbá váltak szememben.

Mi viszont esküvői hangulatba kerültünk, amikor együtt ihattuk a whiskeyt azzal a bizonyos asszonnyal, azaz megénekeltettek bennünket a Whiskey Drink Woman nótában. Ez jó apropót adott a skótok emblematikus italáról, és annak hangszálakra gyakorolt hatásáról való elmélkedésre. Véletlen volna, hogy Dan McCafferty orgánuma az évtizedek folyamán a szintén skót, és bevallottan whiskey-kedvelő Rod Stewartéhoz hasonló irányba hajlott el? Ki tudja, mindenesetre a Nazareth dalok tolmácsolójának ma már simán oda lehetne ítélni a „szakma hangja” címet. Előadói stílusának további szegmensei viszont – ez valahol természetes is 70 felé közeledvén – szerényebbé váltak: hihetetlen kontrasztot festett a (láthatólag) gyenge test és a belőle kitörő letaglózóan érces hang. Azért egy skótduda-szóló belefért egy skótkocka mintás hangszeren.

Az imént (szokás szerint) az énekesre testáltam a frontemberi címet, azonban lehet, hogy a másik alapító atya, Pete Agnew basszer még inkább rászolgált e címre. Folyamatosan kommunikált a közönséggel (mutogatásokkal), a vigyor egy másodpercre sem olvadt le burájáról. Mi is jót mosolyogtunk, ahogy kopasz fején megcsillogtak a reflektorok fényei. Hangszere időnként földrengést idézve berezonált, bár erről legkevésbé sem ő tehetett, és inkább csak az alkalmi koncertre járókat zavarta – mi már megszokhattuk az ilyesmit. Pete mögött Lee nevű tojása, akarom írni: fia trónolt a dobemelvényen. Az iménti metafora, bármilyen gyenge eresztés, abból a szempontból talán stimmel, hogy a fiú is ugyanolyan kopasz, mint apukája, így valóban két tojásra hasonlítottak „fejileg”.

0nazareth2013_29.jpgAz érdekes nevű Jimmy Murisson gitáros képviselte a rockerséget. Ő is benne volt a showban; a basszusgitárossal időnként megpengették egymás hangszerét, de érdeme inkább abban rejlett, hogy nem hiányoltuk a lemezeken hallható további hangszereket (billentyű, másik gitár).

Az este egy kicsit a feldolgozásokról szólt. A Nazareth feldolgozott, őt is feldolgozták, sőt, elhangzott a Cocain örökbecsű, amit én Eric Claptontól ismertem, de itt más nevet konferáltak, szóval ez lehetett a feldolgozás feldolgozása. Másrészt olyannak bizonyult a program, mintha visszamenvén az időben a ’75-ös Hair of the dog lemezbemutatójára csöppentünk volna. Ha Csernus doki írná e beszámolót, bizonyára elsütné a „nem vállalták be az újkori szerzeményeket” mondatot. A 2011-es Big Dogz (már megint a kutyák!) lemezről mindössze a Radio került elő. Mivel azóta nem nagyon hallgattam Nazarethet, nekem újdonság volt a legújabb nóta a God of Mountain, mely ürügyén, úgy hallatszott, visszatértek pörgősebb énükhöz a skót öregfiúk.

Élmény volt a régi szerzeményeknek „új” hanggal történő összepárosítása, hiszen ahogy utaltam rá: Dan énekes kölykös hangja az idők folyamán jelentősen „megcsárlisodott” (új ige születésének tanúja az olvasó). Mindjárt negyedik számként balladát kockáztattak (Where are you now).  Bejött a dolog, ahogy a második helyen a szintén nyolcvanas évekbeli slágeresebb korszakukat idéző Holiday. Az (azt hiszem ’78-as) Telegramm viszont szerintem nyitószámnak nem igazán vált be, ahhoz túl agyas szerzemény. Egy ilyen „bonyodalmat” előre tenni pont olyan, mintha egy koncert-tudósítás a végéről indulna, és fordított kronológiai sorrendben idézné az eseményeket, brrr! A skótdudás intro úgyszintén - bármilyen autentikus - hihetetlen hosszan kígyózott; a végére már a zenészek is bele-bele prüntyögtek, valószínűleg ők is unták már a skót banánt.

0nazareth2013_25.jpg

Kisebb lelkiismeret-furdalást érzek az egyébként ízletesen összeállított „étlap” időnkénti megkritizálása miatt. Nos, szögezzük le: egy ilyen öregebbnél is öregebb zenekar csak akkor tudna összes nézője kedvére tenni, ha mindenkinek külön-külön lenyomna egy kedvére való bulit.

A Nazareth azáltal mindenképpen kedvünkre tett, hogy igazán érdekes zenekart cipelt magával a turnéra. The name is Tri State Corner, a stílus: buzuki rock! Azaz a jellegzetes görög hangszerrel zúzott az egyik gitáros, aminek szakmai indokait nem igazán értettem, talán figyelemfelkeltés lehetett a cél. Marketingben egyébként is jeleskedtek; mire beérkeztünk, minden fellelhető ülőhely előtt a zenekar szórólapja pihent. Az ő háromnegyed órájuknak – a híres regényt plagizálva – a hihetetlen győzelem címet adhatnánk, ugyanis modern progresszív metaljuk a főzenekar (ma már) nyugi rockjának mintegy ellenpontjaként harsant fel. A Nazareth rajongókat mégis valahogy maguk mellé állították – szó szerint, hiszen az első buzuki-akkordoknál még mindenki ült, de már kis idő elteltével bemerészkedtek néhányan a „táncparkettre”. Ez az örömteli tény részben köszönhető volt az énekes-frontember személyiségének, aki csöppet sem arcoskodva, ugyanakkor megnyerően kommunikált az ekkor még sajnos szerény számú néppel, sőt, frankón meg is énekeltette a jelenlévőket!

a13.jpg

A produkciót hallgatván be-beugrott a Metallica Wherever I may roam nótája, elhanyagolva a különbséget, hogy a fekete albumos dalban szitár szól. Az első néhány szerzemény refrénje szintúgy görögös volt, hogy azután a kopasz buzuki-felelős a népi hangszert gitárra cserélje. Akiknek lelki szemei előtt e sorok olvastán hagyománytisztelő görög rockerek gyülekezete jelenik meg, azokkal had közöljem: németek voltak!

0nazareth2013_19.jpg

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr365250715

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum