Iggy Pop még él. Tényleg. Muszáj ezzel kezdenem a cikket. Totál elfeledkeztem erről a fazonról, pedig 2003-ban újjáalakult a The Stooges, ami 2007-ben még lemezt is kiadott (The Weirdness). Most meg Iggy papa szépen összeszedte a banda életben maradt tagjait, és 40 évvel (!) később, 1973 után idén is megjelenik egy Iggy And The Stooges kiadvány. Én nem tudom, hogy erre hol, kinek és miért volt igénye, mindenesetre a vén szivarok belehúztak és ugyanúgy, ahogy 1973-ban a Raw Power esetében, idén is kiadtak egy 34 perces hanganyagot.

A visszavonulás tehát úgy látszik, a rockzenészekben fel sem merül (gondoljuk csak az Omegára…), amíg bírják, húzzák le a bőröket az életműről. Iggy idén 66 éves. Egyébként irigylésre méltó, hogy ilyen életvitel mellett, ilyen korban van még erre energiájuk. Na, de túllépek most már ezen, és beszélek a lemezről is. Szóval tipikusan az a helyzet áll elő, amikor egy nagy múlttal rendelkező zenész bármit is kiad a keze közül, az hír, és cikkeznek róla a magazinok, újságok, mint ahogyan mi is. Még ha a produktum hagy is némi kívánnivalót maga után. Valószínűleg, ha ez lett volna az egyik első albuma, nem lett volna belőle az, aki.

Azt azért igazságtalanság lenne állítani, hogy az album rossz, de azt is, hogy egy nagyon jó hanganyag lenne. Nyilván Iggy Popnak van egy stílusa, amit el kell fogadni, és ha ez nem tetszik az embernek, kár is beszélni róla tovább. Nekem ezzel nincs is bajom, nem ennél az albumnál vártam 5 oktávos énekfutamokat.

A gitárok rendben vannak, harapnak rendesen, meg általában, profi studiómunka zajlott a háttérben. Az is korrekt, hogy nem nyújtják el a nótákat, egyetlen 3 percnél hosszabb szerzemény van, feszes, pörgős az egész lemez. A nyitó szám, az előzetesen kiszivárogtatott Burn még dallamos is, egészen beindul rá az ember lába. De sajnos pár szám után eléggé fárasztó volt számomra a változatlanság és a dallamnélküliség. Iggy gyakorlatilag kántálja a számokat, a gitár is unalmassá vált, és van olyan dal (Gun), ami tulajdonképpen hallgathatatlanul rossz.

Ami még ötletesebb és tetszetős, azok a lassabb számok (Unfriendly World, The Departed). Kis countrys beütéssel, slide gitárral, és ehhez sokkal jobban is illik Iggy Pop mormogása. Illetve egyáltalán, a 60 feletti rockerektől valahogy őszintébb ez a tempó, ez a stílus, és itt nem az jár a fejemben, hogy csak ez az átkozott pénz ne lenne, és akkor nem kéne ilyeneket csinálniuk az embereknek.
Azért egyáltalán nem vállalhatatlan ez az egész, de sajnos nem lett több, mint egy kedves meglepetés az egyébként is Iggy Pop rajongóknak. Egy hallgatást bőven megér a múltjuk iránti tiszteletből, de nálam azért nem lesz az év lemeze.