A Howl nevével már találkoztam, de akárhogy erőlködtem, nem sikerült felidéznem, hogy hol, mikor, merre. Valamiért mégis előzetesen azt hittem egy vegytiszta, belassult, mocsári sludge bandával van dolgom. Lehet egyébként, hogy ez volt a banda irányvonala anno (egy albummal ezelőtt), de a második Bloodlines lemezük eléggé zavarba hozott. Ha valamikor élőben láttam őket, akkor nagy valószínűséggel nem voltam az ítélőképességem teljes tudatában, esetleg a zenekar változott ilyen meredeken.

Mert ugyan ott van a zenéjükben a masszív, mocskos, belassult súlyozás is, de folyamatosan ott a duplázás a dobos lábában, és az epilepsziás roham a gitárosok kezében. Ezzel meg egy olyan összkép alakul ki, amiben mintha egy csapat hiperaktív tini 1986-ban Slayer-t akarna kopizni, csak acsargósabb énekkel, meg néha egy kicsit szellősebben pengetve az amúgy túl sok újdonságot nem hozó riffeket.

Leginkább a Lamb Of God ugrott be, de itt-ott black metálos diszharmónia is van benne. És gyakorlatilag ez a keménykedős attitűdbe ágyazott agymenés számomra kevés örömteli pillanatot hozott a Bloodlines hallgatása közben. Ha lehetne olyan műfaji meghatározás, hogy komplex sludge core, akkor nagyjából azzal le lehetne írni, hogy milyen is a Howl. Persze nem lett kiszarva a spanyol viasz, talán csak az előfingása az, ami egy kis izgalmat hoz, de a banda belesimul a breakdownok, a felpörgetések, a kiállások, és ikergitárok nyújtotta kényelmi pozícióba.

Innentől kezdve meg csak annyit lehet hozzá tenni a Bloodlines-hoz, hogy aki az elmúlt tíz évben elszigetelődött a fém zenei trendektől, azoknak talán újdonság lenne az új Howl. Amúgy egy stílusgyakorlat. Abból is csak a gagyibb megoldásokból. Annyira egy kaptafáról valók a számok, hogy a negyedik/ötödik számnál ha meghallottam egy tekerős gitárkiállást, már tudtam, hogy egy ütem múlva jön a darálás. És persze így is lett, akárcsak az, hogy négy ütemnyi dara után jön majd a breakdown, és persze az is jött, akárcsak az album elején a számokat befejező visszhangos gitár lezárás.

A thrasherkedés mellett –ami uralja az egész Bloodlines hangulatát- azért néhol csak-csak belebólint a Howl egy mázsázós doom riffbe (Down So Low, Your Hell Begins, With A Blade), ahol még szimpatikussá is válna a srácok zenéje, de összhatásában nem sikerült megértenem, hogy mi a céljuk a lemezzel. Nem rossz, de annyira híján van annak a plusznak, ami ebbe a végtelenül lehasznált sludgeos elemekkel tarkított corenak valami erőt adna (lásd: Every Time I Die).

Néhol elkapható egy-két jó pillanat, de egy szám négy percébe is annyi minden lett belezsúfolva, hogy nehezen lehet kiemelni akár egyet is, a Mouth Of Madness lett talán egy kicsit összeszedettebb. De alapjáraton olyan avítt riffek, megoldások, és megközelítés van a Bloodlines-ban, hogy fel sem merült bennem a gondolat, hogy ezt valaha újra hallgatnám. Egyszer. Felületesen. De annyi jó zene van a világon, hogy nem szívesen pazarolnék újra háromnegyed órát azzal, hogy egy közepes minőségű stíluskeveredést végig szenvedjek.