Ennek az immár harmadszor megrendezett eseménynek a fő vonzereje számomra az Ahab fellépése volt, akik legutóbbi lemezükkel (The Giant) a tavalyi év egyik legkiemelkedőbb teljesítményét mondhatják magukénak a doom mezőnyben. A még éppen leküzdhető távolság pedig, a hétvégi időponttal párosulva, úgy is meggyőző érvnek bizonyult az indulás mellett, hogy a többi csapatnak jóformán a nevével sem találkoztam azelőtt.

A főbandához hasonlóan hazai pályán játszó Carrion Mother és Obelyskkh esetében az itt tapasztaltak alapján nem is éreztem azt, hogy bármi lényeges maradt volna ki az életemből ezidáig. Mindkét formáció legfeljebb a helyi színtéren számíthat tényezőnek, a jelentősebb méretű áttörésre nem érettek. Előbbi nyitotta az estét és az üvöltő énekkel kísért, maratoni hosszúságú sludge / doom számaikat (összesen kettő fért az idejükbe) éppoly jellegtelennek találtam, mint a színpadi kiállásukat. Utóbbi a pszichedelikus / stoner vonal felől érkezett, balkezes basszusgitárosuk – szemmel láthatóan Lemmy megszállott rajongója, még a Rickenbacker bőgő is stimmelt – játéka különösen hangsúlyos volt; náluk a muzsika egyhangúsága mellett a limitált és fölöslegesen agyoneffektezett énekhang is alaposan lefárasztott.

A kettő között viszont valami egészen sajátos élményben lehetett részem a belga-holland-német O (nem viccelek, tényleg ez a zenekar neve!) jóvoltából. Atmoszferikus poszt-rocktól a crustig számtalan stílust vegyít a hattagú társulat és ehhez olyan különleges hangszereket is bevet a néha vonóval megszólaltatott három gitár mellé, mint az üstdob, a xilofon vagy az elektromos tekerőlant. Nem is pusztán díszítőelemként! Sőt, náluk igazából az ének tekinthető annak ezekhez képest! Magát a zenét nem nevezném annyira eredetinek, mint a hangszerelést, amelybe „csomagolták”, ám az O mégis igazolta, hogy nem csak otthon hallgatva lehet izgalmas és hatásos, amit játszik. Ettől a lassú hajlóbálásra felkészült bajorok álla is leesett.

A negyedikként színre lépő Belzebong voltaképp Lengyelország válasza a High On Fire-ra. Az összhatás ugyan súlyosabb, köszönhetően eleve a kétgitáros felállásnak és az intenzív előadásmódnak is, de az instrumentálisan elővezetett, pokoli súlyos stoner / doom egyből az amerikai triót juttatta eszembe. A végig zöld fényárban úszó színpad és a beteges háttérvetítés persze merőben más dimenzióba helyezte a műsort. Utólag kicsit sajnálom is, hogy egyedül nekik jutott eszükbe ez a fajta vizuális adalék, az ő produkciójukat mindenesetre nagyon feldobta – amellett, hogy a „legélőbb”, azaz a leginkább koncertre való muzsikát is ők nyomták.

Az Ahab kezdését éjfélhez közeledve is szépen megtelt terem várta, még ha páran haza is húztak a lengyel stoner henger után. Való igaz, a puritán színpadkép ily módon már valamelyest kontrasztként hatott, a végzetesen belassult tempókban fogant „bálnavadász doom” számok azonban jól működtek. A középpontban Daniel Droste énekes-gitáros állt. Jóllehet a mikrofonállvány elől nemigen mozdulhatott el, hajzuhatagával azért tudott némi látványelemet belevinni a show-ba. A hangjára rakott visszhang-effektet viszont túlzásnak éreztem. Nyilván ettől remélt segítséget a lemezre rögzített énekdallamok hű reprodukálásához, a hörgését ellenben sikerült ezzel annyira síron túlian öblössé varázsolni, ami már inkább egy brutális death metal bandához illene. Társai a Belzebong tagságához képest statikusabban, de korántsem észrevétlenül tették a dolgukat. Ha jól számolom, összesen hét dalra került sor a ráadással együtt, ebből három a The Giant albumról, ami teljesen korrekt arány. Küldetés teljesítve!..

Zárszónak pedig csak annyit: ha egyszer elérjük, hogy itthon is működjön egy normálisan megközelíthető, megfelelő akusztikájú és tisztességes technikával felszerelt, a pop-és underground színteret egyaránt felkaroló, valamint családi programokat is kínáló rendezvény-központ – amilyen a müncheni Feierwerk –, akkor mondhatjuk majd el igazán, hogy fel tudunk mutatni valamit a kulturális életben!

A fotók a zenekarok facebook oldalairól származnak. Köszönet az AHAB zenekarnak a lehetőségért.