E hónapban sokak nagy örömére egy igazi death metál csemege szelte át az Öreg Kontinenst, mely kis hazánk Club 202-jének termét május 21-én érte el. A legutóbb a Behemoth és a Vader oldalán tavaly nyáron Budapesten már nem először bizonyító Septicflesh vezette The Great Mass Over Europe turnén, a görög headlinert az olasz Fleshgod Apocalypse, a holland Carach Angern, valamint a szintén görög Descending kísérte el, míg e jeles eseményen hazánkat a The Konstellation képviselte.
(Sajnálatos módon, munkahelyi kötelezettségeim végett csak fél nyolc után, a Descending már javában tartó fellépése közben sikerült beesnem az eseményre, így az első görög zenekar performanszáról érdemben nem tudnék, így nem is kívánok nyilatkozni.)
Carach Angern
___________________________________________________________________________________
A Descending produkciója után elhúzott függönyök mögött történt színpadi átszereléseket követően, az előre kiírt kezdést pontosan betartva, nagyjából negyed kilenckor a Carach Angern (basszusgitáros nélküli?) triumvirátusa, pandamaszkban, szintetizátorra erősített emberi csontvázzal, ellentmondást nem tűrve, valamint egy minden gonoszsággal megkent, csillogó lakknadrágban kiálló frontemberrel az élen látott neki hét számos, különböző fiktív kísértethistóriákat reprezentáló szettjének, melynek gerincét a 2008-as Lammendam néhány, (Haunting Echoes from the Seventeenth Century, The Carriage Wheel Murder.) illetve a 2005-ös Ethereal Veiled Existence EP egyetlen eljátszásra került dala mellett (The Ghost of Raynham Hall.) javarészt, a tavaly napvilágot látott Where the Corpses Sink Forever tételei adták. (An Ominous Recording, Lingering in an Imprint Haunting, Bitte Tötet Mich, Spectral Infantry Battalions, General Nightmare.)
Szó mi szó, ezt a fajta billentyűvel megszínesített death/black metál fúziót minden kétséget kizáróan lehet kifejezetten izgalmasan is csinálni, és lehet úgy is, mint a Carach Angern. A hét számos előadás (a helyenként egyébként elég fogós és kedvelhető riffelés, illetve a fel-fel csendülő izgalmas billentyűtémák ellenére is) már az első egy-két dalnál is meglehetősen erőltetettnek és fárasztónak hatott, ám majd háromnegyed órán keresztül, a billentyűs sokszor roppant mód szórakoztató vonaglása ellenére is fájdalmasan megterhelő és kimerítő volt . - Persze ezt a zenekar merch-eiben bólogató igazhitű fanok éppen ellenkezőleg érzékelték, és az egyébként még kifejezetten szellős küzdőtéren szívvel-lélekkel adták át magukat a holland zenekar teremtette setét, baljós atmoszférának, melyet a triumvirátus is igyekezett meghálálni azzal, hogy az este további részét nem a turnébuszban vagy a backstage-ben poshadva töltötték, hanem készségesen álltak rajongóik rendelkezésére a merch pultban, vagy a koncertterem valamely pontján.
Fleshgod Apocalypse
___________________________________________________________________________________
Részemről az este leginkább várt produkciója kétség kívül az olasz Fleshgod Apocalypse-é volt, hiszen borzasztó kíváncsivá tett, hogy vajon a Nuclear Blast égisze alatt tavaly napvilágot látott Agony (mely igencsak előkelő helyen végzett a 2011-es évet summázó személyes listámon,) gazdagon hangszerelt, már-már epikus dalai, momentumai vajon miként fognak élőben működni. Az igazat megvallva a Carach Angern-hez képest most se nőtt számottevően a tánctéren tartózkodók létszáma, így a hely méreteihez viszonyítva, továbbra is egy eléggé családias hangulatú este volt kibontakozóban.
Természetesen az nyilvánvaló volt, hogy a zongorán kívül az egyéb klasszikus hangszereket, valamint a The Egoism libabőrt okozó operabetétéért felelős Veronica Bordacchini-t hőseink nem hurcolásszák keresztül Európán, ám azért kissé csalódottan voltam kénytelen nyugtázni magamban, hogy egyes grandiózus megoldások bizony sampler-ről kerültek eljátszásra. - Mely nyilvánvalóan egy dekát nem von le a produkció egyébként lehengerlő végeredményéből. A dalok ugyanolyan pontosan, feszesen és szapora tempóban kerültek eljátszásra, ahogy azt a lemezen megszokhattuk: a szólók, Cristiano Trionfera előadásában majdhogynem hajszál pontosan csendültek fel, a Paolo Rossi tolmácsolásában érkező tiszták a helyenként gyenge hangosítás ellenére sem hatottak kínosnak, (javarészt) sikerült eltalálnia a megfelelő hangszínt, Francesco Ferrini szebbnél-szebb billentyűtémái pedig élőben is képesek voltak rávilágítani arra, hogy a Fleshgod Apocalypse muzikalitását tekintve bőven túlmutat a mostani modern színtér jelentős részén, - hogy a bőrök mögött embertelen tempóra és technikára képes testvérzenekar Hour Of Penance ex-frontemberéről, Francesco Paoli-ról már ne is beszéljünk. Persze csakúgy, mint a nagylemezen, a billentyűk, illetve a sampler-ről bekevert klasszikus betétek a legtöbb helyen az élő produkció alatt is hajlamosak voltak kissé háttérbe szorítani a riffelést, ám ezek esetleges hiányát a már említett szólók remekül kompenzálták. A hét (plusz egyes) szett, eltekintve az Oracles-en helyet kapó Requiem In Si Minore-n és az In Honour of Reason-ön, zömében az Agony dalaira lett felhúzva: Temptation, The Hypocrisy, The Egoism, The Deceit, The Violation és zárásnak az abszolút katartikus The Forsaking. Ugyan néhány dalt még szívesen elhallgattam volna, ám a produkció rövidsége ellenére sem maradt bennem kesernyés szájíz, hiszen a cirka háromnegyed órányi játékidő alatt éppen azt kaptam, amire számítottam. Mindezek után pedig még inkább reménykedem abban, hogy a Fleshgod Apocalypse a nyár végére tervezett harmadik nagylemez megjelentetésének apropójából újra útra kel majd, és remélhetőleg nem felejtik majd ki Budapestet sem a koncertkörútból.
Septicflesh
___________________________________________________________________________________
Egy hosszabb átszerelést követően, negyed tizenegy magasságában az este főattrakciójának számító Septicflesh, a The Vampire From Nazareth című kislemezes slágerével látott neki tizenkét dalos repertoárjának. Azt hiszem itt lenne illő őszintén és töredelmesen bevallanom, hogy a görög zenekar munkássága, néhány tételtől eltekintve számomra sajnos bizony kimaradt. A koncert előtt többször is nekifutottam a(z egyébként nem kimondottan könnyen fogyasztható) lemezeiknek, és mindamellett, hogy tulajdonképpen az ezredforduló után született dalcsokraikat egyáltalán nem találtam rossznak, mégsem tudták velem maradéktalanul megkedveltetni magukat.
Mivel a turné apropóját a két évvel ezelőtt megjelentett The Great Mass adta, így értelemszerűen a számlista jelentős részét a legutóbbi lemez nótái közül válogatták össze, úgy, mint: a már fentebb említett The Vampire from Nazareth, a Great Mass of Death, a Pyramid God, vagy az Oceans of Grey. Mindezek mellett eljátszásra került a 2008-ban kiadott Communion-ról a Lovecraft's Death, a Communion, a We, The Gods és a Persepolis, illetve a 2003-as Sumerian Daemons-ról az Unbelievers és a Virtues of the Beast. A show-t Fotis Benardo dobvirtuóz néhány perces magánprodukciója zárta, hogy aztán egy visszatapsot követően, az Anubis-Five-Pointed Star kettőse tegyen pontot az este végére.
Sajnálatos módon a Septicflesh-nek is samplerrel kellett helyettesítenie néhány igencsak jelentős mozzanatot a produkció során, példának okáért a különböző vonós, billentyűs hangszereket, valamint a helyenként fel-fel csendülő tiszta ének betéteket. Persze ez az ekkora már szépen megduzzadt publikumot látszólag egy cseppet sem zavarta.
A lehetőségért köszönet a Hammer Concerts-nek! A kép nem a helyszínen készült, INNEN van.
