Lassan négy éve, hogy az Alice In Chains egy több, mint korrekt visszatérő lemezzel jelentkezett. A Black Gives Way To Blue volt az új frontember William DuVall bemutatkozása a csapatban és hát persze hogy jó énekes, de még sem az a kisugárzás, karizma, mint megboldogult Layne Staley volt, de épeszű AIC rajongó nem is várt egy hasonmást. Jól mutatja ezt az, hogy a lemez remek fogadtatásra talált és az Alice In Chains úgy került vissza a rockzene körforgásába, mintha nem is telt volna el egy évtized két sorlemez között.
Az új album promócióját már tavaly év végén elindította a banda, bár azt előzetesen is sejteni lehetett, hogy a minőséggel garantáltan most sem lesz probléma. Ennek kulcsa egyértelműen Jerry Cantrell gitáros/énekes/atyaúristen, aki nélkül ez a banda ma nem tartana ott, ahol.
Ha már majdnem 4 év telt az előző lemez óta, akkor úgy gondolták, hogy 67 perc zenével ajándékozzák meg a rajongókat, mely - valljuk be őszintén ebből - a búgós, mélyrehangolt beborulásból, több, mint elég. Aki esetleg egy kis megújulást várt a bandától, az igen eltévedt, viszont kapunk egy picit változatosabb lemezt, mint a Black Gives Way To Blue volt, ami néhol a korai lemezek hangulatához is visszanyúl.
Az első három dal (Hollow, Pretty Done, Stone) a jól bejáratott Alice In Chains formulákat hozza, a mélyen böfögő, szaggatott gitárjátékkal. Az első meglepetés az utánuk következő Voicesban jön, amely akár a Sap vagy Jar Of Flies Ep-kre is felfért volna. A múlt megidézése - és egyben a belassulás is - elsőként a címadóban jön el, bár kicsit a közepén beleülnek az unalmasba, csakúgy, mint a Lamb Monkeyban, bár itt legalább a dal végét felrázzák. A Low Ceiling is kicsit bágyadtabb a szokásosnál, a monoton középtempót viszont egy káprázatos szólóval ellenpontozza Cantrell.
A Breath On A Window végre kicsit lendületesebb, és ha valakinek eddig nem lett volna világos, itt végképp kiderül DuVall nem akar Staley lenni. A második komoly meglepetés – nem feltétlenül pozitív értelemben – a Scalpel képében jön el. Halvány country líraként kezd a dal és sajnos később sem nagyon sikerül kilépnie ebből az érzésből. Felüdülésként érkezik ezt követően a Phantom Limb, melyben benne van a mélység, a karc, a kellő mértékű depresszió és minden egyéb amiért ezt a bandát szeretni lehet. A depresszió a Hung On A Hook-ban is ott marad, bár ez jóval elvontabb darab. Nem úgy, mint a záró Choke, mely szintén egy lassú, lassan is építkező darab, de fülbe ragadó énekkel.
Bár a The Devil Put Dinosaurs Here minőséget képvisel, mégis árnyalattal gyengébb lemez elődjénél. A klipes dalok után talán erőteljesebb dalokra lehetett számítani, mint a lemez közepétől sorjázó lamentálósabb dalok egész sora. A védjegyszerű hangzás megmaradt, de mintha Layne Staley kezét most engedte volna el igazán a banda. Hogy ez kinek, hogy jön be, az idő majd eldönti.
