Amikor a Queens Of The Stone Age kiadta a Songs For The Deaf albumát, az akkori felületes ismeretségből adódó szimpátiám rajongássá változott. Előtte a Rated R-es klipeket el-elcsíptem, és azok is bejöttek, de a 2002-es lemezük anno annyira megfertőzött, hogy a mai napig benne van az öt legkedveltebb lemezem között, és később az azt megelőző két korong is okozott számos kellemes pillanatot. Ezek után, és persze az akkori „Kyuss utóbanda” titulussal járó reputáció miatt, azt vallottam, hogy a QOTSA bármit is dob majd a köznek, az száz százalék, hogy egy ünnep lesz számomra. Naív voltam.
Már a Lullabies To Paralyze is megráncoltatta a szemöldököm, de mint trve fan, legyintettem: kísérletezős korszak, nincs benne Nick Oliveri, biztos csak kisiklás. Az Era Vulgaris viszont végleg jelezte: ez már nem az a Queens Of The Stone Age, amit bármikor szívesen bömböltetnék. A stílus – már csak a Kyuss okán is - gyakorlatilag stoner rockból indult, de valami mássá alakult át. Így például a …Like a Clokwork is egy amolyan alter-rock nyálaskodás lett.
Nyoma sincs már olyan fílinges riffeknek, mint régen egy Mexicola-ban, nincs olyan gyönyörűen felépített dal, mint a Better Living Through Chemistry-ben, nincs olyan vehemencia, mint egy Song For The Dead-ben, és nincs egy Mark Lanegan sem, akinek a beleszarós, whiskeyvel edzett hangja adna egy végtelen lazaságot a daloknak. Figcsózás van, torzítás nem sok. Megöregedett a QOTSA, és ez baromi szarul üt ki.
A legnagyobb bajom az a … Like A Clockwork-kel, hogy kevés olyan momentuma van, ahol megpróbálna elragadni. Össze vannak rakva a dalok, de néhol kegyetlenül árad belőle az izzadság szag, és az a fajta bolondos (most már inkább ripacskodó) kikacsintósdi, ami régen ellensúlyozva volt legalább egy-két emberes, és fülbemászó dallammal. Három dal, és konyec. Továbbiakban a redefiniált prog pop.
A három említésre méltó pillanat: My God Is The Sun – ami itt-ott még emlékeztet is a fénykorra, de legalább is ez a dal még valamennyire megjegyezhető -, a Fairweather Friends – ami egy kicsit a 70-es évek pszichedelikus prog rockját juttatja eszembe -, az I Appear Missing is még kedvesnek tetszik néhol, de itt is nagyon rámozdulnak arra, hogy amennyire lehet ne próbáljon hasonlítani semmire, amit eddig hallottál. És ez a legnagyobb baja a .. Like A Clockwork-nek: sokkal többet szeretne magából mutatni, mint ami valójában a Queens Of The Stone Age-ben van.
Nem kétlem, hogy lesznek, akiknek ez az album akár egy kedvenccé válik, de gyakran szembe jönnek a komolyan vehetetlen dalok. Az If I Had A Tail szerű mű-laza blues, vagy az erotikus filmzene Kalopsia, vagy a funkyzós, árenbés Smooth Sailing annyira eltávolodik a jó ízléstől, hogy legszívesebben egy alkarnyi jointot tolnék Josh Homme szájába, hátha akkor visszaemlékezne arra, hogy hogyan kell ZENÉT írni. Ez sokkal inkább valami olyan, mint ami a Desert Sessions volt. Hülyülés hangszerekkel, hangzással, de semmi komoly.
Számomra még mindig hihetetlen, hogy egy olyan űberfasza zenekar, mint a tíz évvel ezelőtti QOTSA hogyan süllyedt ide. Persze nem mai a lejtmenetbe váltásuk, de ez a lemez a már fent említett három dal kivételével számomra értékelhetetlen, pedig éppen az volt a szép a régebbi lemezeken, hogy kiegyensúlyozottan voltak faszák. Mindenesetre arra jó volt a …Like A Clockwork, hogy most már ne is nagyon állítsak fel elvárásokat Josh Homme felé. Abban meg csak reménykedni lehet, hogy a Volt fesztiválon inkább a korábbi dolgaik közül szemezgetnek.
