A 2013-as Pécsi Egyetemi Napok, rockerilag - 2. nap

2013. június 06. - Nemesúr

 PEN-logó.jpg
Egy hosszú alvás, aggodalmas pénzszámlálás és némi megmagyarázhatatlan ürességérzet sarki sültkrumplival torkon visszatunkolása után készen voltunk arra, hogy most már tényleg, de tényleg-tényleg beindítsuk a bulit. Eltelt a nem-hivatalos és a hivatalos első nap is, az előző nap élményei feltöltöttek bár, de a java csak most jött. A fesztivál zenitjén jártunk, és talán a legrockosabb napon! Összevisszafoglaló. Három.

 

Épp időben estünk be – a tegnapinál is nagyobb hömpölygő, de még épp szellősen közlekedni tudó tömeg ölelésében – kis országunk nagy feltörekvő csillagainak koncertjére. Hála a jó Istennek (és az ízléses szervezőknek) IVAN & THE PARAZOL húzta a nap első nótáit a Converse színpadon. És hogy, baszki, és hogy… A fiúk debütanyaga nagyon jó kis retrórock, ami úgy is eredetinek hat, hogy kb. semmi igazán „új” nincs benne – élőben prezentálva pedig azt kell mondjam, minden elismerésem. Erőlködés nélkül (bár a csilivili, meredek fellépőcuccok bevonásával) keltik a Rolling Stones és garázsrock-korszakos Led Zeppelin hangulatát, vannak virágos ingek, meredek glitterek, bubisérók, követhetetlen tánctopogás, nagypofázás (ép annyi, amennyi egy igazi rock’n’roll koncertre KELL! és csak a színpadon)… Egyszóval nagyon pozitív, táncos-sikítós élmény volt a legények koncertje, tökéletes nyitás bármely fesztiválnap álmos estéjére. Interjút is készítettem vélük, hamarosan az is felkerül!

pen 6 mini.png

Ez itt meg az Iván, kit minden tini kíván.
...
(Mára nincs több szar szóvicc.)

Pár percet elkaptam a méltatlanul kevés népet vonzó pécsi DIP TRIO koncertjéből a ZEN színpadon. Fiatalságuk ellenére döbbenetesen képzett zenészek (zenei stúdió, konzi, a basszert most vették fel a Burkleyre), akik egy mosolygós-bugizós egyvelegben élesztik fel a 70’s évek derűjét, néha egy ennivaló fuvoláslánykával kiegészülve, és emészthető soft jazz foglalatba öntenek rengeteg nehezebben emészthető jazz remeket és számos örökzöldet, mint a Billy Jean vagy a Sunny. Valahogy mintha nem erre lettek volna kalibrálva ma a népek, meg a korai időpont is közrejátszhatott, de akik ott voltak, nagyon elkapták. Én is ;)

Egy duplatömény szíverősítéssel és egy Ivánékkal ejtett baráti beszélgetéssel később máris a Converse sátor felé indultunk, mert a hangokból ítélve indulóban volt a SUBI-dubi. (Ígérem, egy nap leállok ezekkel a szar szóviccekkel, de az a nap még messze van :D ) Szóval Bálinték be is álltak, be is vonzották a tömeget, faltól falig megtöltötték a fesztiválpityák, hipszter tinik kemény rockerek és vasaltélű metálarcok a sátrat – amikor is kb. a 20. másodpercben, a darálás beindulásakor Máté váratlanul akkorát zakózott egy mikikábelben a színpad elé, hogy csattant, kirántva vezetéket is, meg minden… Nagy riadalom volt, 5 perc leállás, gyors kivizsgálás, érzéstelenítő fel, aztán, nincs mese: The Show Must Go On! felkiáltással mégis beindult a Subscribe. Megható volt látni az egész csapat egyként aggodalmas tekintetét. Hót nyálasnak hangzik tán, de látszik a szeretet a csapatban, és látva, hogy Máté nem zavartatja magát, ők se tették. Volt itt rasztarázás, mikrofonpörgetés, arconpörgés, hangfalmászás, kordonbontás(közeli állapotok), szóval minden, ami egy minőségi Subscribe koncerten! A történtekről és a később történőkről Mátét és Bálintot ki is faggattam, szerencsaf*szt is kaptam a füzetbe – ez az interjú is itt lesz olvasható nemsokára!

pen 21 mini.png

Bálint Skywalker. Az Erő velük van!

Valahogy elkeveredtem a szintén pécsi SOYUZ 7 koncertjére is, szintén a ZEN színpadon. Érdekes és idehaza (de talán még európai viszonylatban is) szokatlan zenét nyomnak, nagyon helyesen spacepopnak aposztrofálva. Sajnos végig az járt a fejemben: „bár spacerock lenne!”, ugyan különleges és nagyon dallamos volt a show (és nagyon mutatósak a hűvös hangú hölgytagok), hiába a Depeche Mode és Bowie discó-korszakát idéző táncütemek, álmos volt az egész, ami nem feltétlen szerencsés egy kisszínpadi, esti koncert során.

 

Húztam az időt, annyira nem füllött a fogam a következő menetrendi fellépőhöz. Szerencsére ebbe besegítettek a mindenünnen előmasírozó ismerősök – és a pécsi Band Of Streets (BOSS) meglepetés-koncertje. Annyira meglepetés, hogy a programfüzetben se volt benne, de ez egyszer ez nagyon jól működött! A banda a La Fanfare en Pétard francia rezes-ütős-hangosbemondós utcazenekar/performer group ihletésére készíti (néha improvizálja) vonulós feldolgozásait híres számokból, és több Ska-Pécs tag is akad benne.  Még előző héten javasoltam Csipinek, a dobosnak, hogy nyomassák ezt a PEN-fellépős témát, odalesznek a népek – öröm volt látni, hogy megfogadták, és a nap leghangulatosabb koncertjét adták az üzletsorral szemben, szabad ég és önkéntesen táncoló, embert terelő, videózó „partypásztorok” gyűrűjében. Ugyan nem egy La Fanfare (az ihletés tagadhatatlan), hiányoznak a fellépőruhák, a saját számok és a mozgás teljes összeszokottsága, de a vidámság és az élmény-faktor ugyanígy megvolt. Örülök, hogy ott lehettem, és örülök, hogy a PEN-szervezők – nagyon bölcsen – behívták őket!

 

Mire végeztek (dupla visszataps után) bizony megint jött a kötelesség… A TANKCSAPDA mindazzal, amit a Mindenki vár valamit óta elkövetett, annyira nem motivált, hogy koncertjük felét végig is falatoztam. Természetesen – és Máté lankadatlan unszolására („na, azért mégiscsak TCS, azért mégiscsak A Hazai Rocksztárok, na menjünk már, na, kellenek a jó fotók, róluk lehet, menjünk már, menjünk már na, na, NAAA!”) – benéztünk. Nem hatott meg. Lukács spórol a daltémákon, néha mintha csúszna a dob, Sidi arany pofa, de a színpadon csak mosolyog mindenre és mindenkire és kész, semmi showelem a bíbor fényorgián kívül, és az egésznek olyan büdösre fáradt munkaszaga van, hogy sokan nem is veszik észre: már csak a kultuszért mennek, nem pedig a koncertért. Egy számot se tudtam megjegyezni, pedig majd’ mindet tudtam kívülről, és ez azért mond valamit… egyszerűen untam magam. Mondom ezt úgy, hogy nagyon sokáig szerettem a TCS-t, de ideje lenne visszatalálniuk gyökereikhez és hitelesen lenniük dögnek, vadnak, önállóan provokatívnak, mert ez bizony szalonműsor volt.

 

Már nem kellett sok cuccot cipelnem: tegnap egy fesztiválra kipakolt ruhaboltban erősen potom pénzért újítottam egy szolid, magyar tervezői magyar táskát, amit egy lelkes fiatal páros dobott össze… Így a hirtelen jött ijedtségre, hogy „dzsízüsz hol a mikrofonkábelem” csak egy kis gondolkodás meg még egy gin kellett. A pénzköltés megannyi módja ki lett szolgálva a PEN-en: az egyműhelyes hobbi-divattervezők mellett kimondottan ügyes kézművesek, bőrdíszművesek az ékszerkészítőtől a tarsolyosig, aztán helyben szénen kürtőskalács, mindezek takaros és tisztán tartott faházikókban, sőt Teleki Bistro sátor, meg ami kell, senkinek se maradt oka azon aggódni, hogy a nap végére megspórolna bármit is! (Azért én megpróbáltam, természetesen teljes sikertelenséggel.)

 

Egy negyedórára végre sikerült élőben is elcsípnem a Dunántúl vidéki klubjaiban egyre ismerősebb helyi bandát, az EOSIN GHETTOt. Tudni kell, hogy eredeti projektnevük Pécs Against The Machine volt – a pár éve pörgő alterpopot toló Crybabies legénysége egészült ki GerImpró beatboxerrel (egyben terkás), egy kis szkreccsel és MC Dózi rímeivel. A RATM örökségét pofátlan nyilvánvalósággal, de legalább ügyesen használják, hogy energikus, tömeget megbólogattatós, viccesen rímelő rappel megtűzdelt számokat nyomjanak a direkt erre éhező nagyérdeműnek; fogyasztható és hallgatóbarát a végtermék (ld. Őrszem), én is lengettem rá – de úgy vélem, ennél még több kell, tudatos kilépés a Nagy Előd árnyékából, sokkal merészebb kísérletezés, és a tökös, bár csapszög egyszerűségű szöveg eldurvítása is hálás lenne. Engem nem vágott annyira földhöz a produkció, mint amit a klipjük után vártam, de ebből még ütős és sajátos(!) valami is lehet… amint ebből a vidiből is látszik. Különösen szimpi a haverzenekarok klipbe invitálása, majd a végén elsorolása!

Valami másra vágyva kóboroltam el a ZEN-színpadtól. Nem tudtam még, mi az a „Más”, amíg be ne estem az OTP-sátorban kétségtelenül tomboló VAD FRUTTIKra. Mert tessék megjegyezni: a Vad Fruttik egy rockzenekar. Szenvedélyes, fájó líraiságú, alternatív rockzenekar, sőt, talán már electrock, és nagyszerű műsort adtak! Lábbal padlóverés, random emberekkel összebúsulás, néha valódi elérzékenyülés: Likó Marcell egy kivételes szövegíró, aki tudatosan készül vers igényű, mégis metsző egyszerűségű, a mindennapi elhidegülést, magányt bemutató, helyben tanulható szövegei megírására (- aki meg erre a Sárga Zsigulit kezdi itt elődobálni, azt beültetem egybe és elindítom a román határ felé, mert a zenekarnak nem ez az igazi arca). Szövegeik igényességéről a magyar popszakma java példát vehet, hisz a magyar dalt a szövege adja el: én helyben tanultam a Lehetek én ist és az Embergépet, nagy erővel csapattam a Goára és (mi másra) a Nekem senkim sincsenre, és ez nem véletlen… A zenekar együtt mozog, együtt izzad, együtt görnyed, mögöttük acélhideg északi fények és dalszövegcafatok a vetítőn, valódi élmény érvényesül, a tömeg gyakran észre se veszi, milyen komoly teljesítmény is megy a színpadon. Egyetlen lényegi hibának talán a szörnyen egyszerű dalstruktúrákat hozhatnám fel, még a daltémák bipoláris monotonitása se zavart – én remekül szórakoztam, és a jövő fesztiváljain is megyek rájuk!

 

Kowalskyék hippirockja egyáltalán nem érdekelt, RANDOM TRIPig meg még bőven volt idő… hát egész más kuriózumot leltem: a SZOBA SESSIONS kicsi, tojástartó-párnás helyszíne végre megnyitotta kapuit a nagyérdemű előtt. Előző nap akusztikus koncertek, interjúk és Fishing on Orfű reklámdal-készítés folyt, e nap és a következőn pedig megállás nélküli jamsessiön. Amiben a 2 nap alatt jómagam is részt vettem, eleinte lelkes és lenyűgözött hallgatóként, majd mikrofont és dobféléket ragadva azon megtiszteltetésben volt részem, hogy Pécsi legügyesebb fiatal zenészeivel (többek közt a Rokokó Rosé, Eosin Ghetto, The Tablespoon, Zöld08 tagjaival) jammelhettünk. Csodálatos élmény volt mindkét éjjel, egymásra hangolódás teltházaló közönséggel és minden értelemben egy húron pendülések, ijesztő sebességgel gyűlő roséfröccsös poharak fölött… Hasonlókat a Szoba Sessions stáb kisfilmjeiben lelhettek, akik sufniinterjúkra és minikoncertekre hívják le a hazai szakma lelkes, de még felfutásba kezdő színe-javát!

 

Az aznapi keret végére érve és rekedtre énekelve magam félálomban vonszolódtam vissza a panelba. Mozgalmas, remek zenékben dús nap volt, marhára megérte jönni! Mehettem kuporgatni a maradék fillért és kifliket, mert még egy napnyi megpróbáltatás várt rám a bőrgyárban szombaton…

 

Ambrose / Nemes Márk

a fotókat (a csizmás pandúrokon kívül) Dobokay Máté készítette
http://www.amennyire.hu/

0. napi beszámolóm:
http://rockstation.blog.hu/2013/06/04/a_2013-as_pecsi_egyetemi_napok_rockerilag_0_nap_976

1. napi beszámolóm:
http://rockstation.blog.hu/2013/06/05/a_2013-as_pecsi_egyetemi_napok_rockerilag_1_nap

 

(Folytatása következik!)

2013-06-06

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr815346347

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum