Három nagylemez, három magyarországi fellépés... A rock n'roll életérzést és életformát nem csak megéneklő, de fullosan meg is élő Airbourne útjába ezúttal az áradás sem állhatott. Habár látszólag más cél nem lebeg az ausztrál srácok szeme előtt, mint folyamatosan lemezeket készíteni és turnézni, az idén megjelent Black Dog Barking album és a hozzá kötődő intenzív koncertezés ismét lendíthet a népszerűségükön. Joellel a buli előtt beszélgettünk...
Gondolom, tudod, hogy eredetileg egy hajón lett volna a koncert, de az árvíz miatt új helyszínt kellett keresni.
Joel: Örültem volna, ha egy hajón játszunk, tök jó poén lett volna. De ez a hely is rendben van ezekkel az indiános cuccokkal, meg a fa berendezéssel. Hajón viszont még sosem játszottunk. Ez lett volna az első alkalom. Na de talán majd, ha legközelebb jövünk...
Ha már Airbourne a nevetek, nem gondoltatok még arra, hogy egy reptéren forgassatok kilpet? (A Blonde, Bad And Beautiful videójában egy repülőgépen utazik a zenekar...)
Joel: Dehogynem! Milyen király lenne már benne, amint elsüvít egy F-22 Jet!
A mostani klipetek (Live It Up) hol készült?
Joel: Ausztráliában, Melbourne-ben, a Bolte Bridge nevű híd közelében.
Mit jelent pontosan az új lemez címe, a Black Dog Barking? Mi az a hozzáállás, amire utaltok vele?
Joel: Ha elolvasod a címadó nóta szövegét, abban benne van a lényeg, de a fekete kutyához kötődő mitológia volt a kiindulási alap. Van aztán egy Fekete kutya című Patrick Swayze film is. Nem onnan vettük a címet, de jó kis film és benne van, mi is ez a fekete kutya. Éjszaka jön elő és rémálmot hoz rád. Belehajszol abba, amit csinálsz.
Honnan jött az ötlet, hogy újravegyétek a Ready To Rock nótát a 2004-es EP-tekről és azzal indítsátok az albumot?
Joel: A felvételek vége felé jártunk és kilenc dalt rögzítettünk már, amikor elhatároztuk, hogy megcsináljuk a Ready To Rockot is. Úgy gondoltuk, ezen a lemezen van a helye. Összemértük a többi dallal és el is dőlt a kérdés. Amúgy is újra akartuk venni, de az előző lemeznél még nem került rá sor. Erre a mostani anyagra tartogattuk. Brian Howes producerrel együtt dolgoztuk ki ezt a számot is és éppen a kezdésen agyaltunk, amikor Brian azt javasolta, emeljünk be ide egy gitárriffet egy másik dalból. Erre a riffre aztán ráénekeltük a kórust és bevált!
Az eddigi lemezeitekhez képest a Black Dog Barking annyiban lett más – a jobb produceri munka és a fogósabb számok mellett –, hogy egyes dalokon a 80-as évek arénarockjának hatása érződik. Egyetértesz?
Joel: Igen, Brian nagyon jó ebben. A producerek közül Mutt Lange, Bob Rock és Bruce Fairbairn a nagy példaképei, akikre felnéz. A 80-as évek három nagyágyúja. Innen ered az ő stílusa is.
Melyek a kedvenc bandáitok abból a korszakból?
Joel: Ott a Judas Priest... Ők persze már azelőtt és utána is léteztek, de azokban is időkben is nagyok voltak. A W.A.S.P. is odavág, jó még a Cinderella, a Kix... A Guns N'Roses némileg kilógott a képből. Van mondjuk ez a You Could be Mine nótájuk. Valamennyire az is stadionhimnusz jellegű, de nem lőttek túl vele a célon.
Az AC/DC-hez való állandó hasonlítgatást nem unjátok néha?
Joel: Nem. Imádjuk az AC/DC-t. Egy zenekart így is, úgy is hasonlítani fognak valakihez az emberek. Amikor felbukkant az Aerosmith, velük kapcsolatban mindig a Rolling Stonest emlegették. Steven Tylert és Joe Perryt egyfolytában Mick Jaggerhez és Keith Richardshoz mérték. De hát ez rock n'roll. Mindenki ugyanazt a nótát nyomja, csak másképp. Itt erről szól a történet. Szóval imádjuk az AC/DC-t és ha folyton a világ legjobb rock n'roll bandájához hasonlítanak bennünket, az nagyszerű dolog!
Ha téged kérne fel a beugrásra az AC/DC, mert Brian Johnson valamiért nem lenne képes turnéra indulni, mit lépnél?
Joel: Igent mondanék! Számítanék rá, hogy Brian előbb-utóbb visszatér, de egyből megragadnám a lehetőséget. Ahogy bárki más is.
Van-e kedvenc AC/DC korszakod? A Bon Scottal vagy a Brian Johnsonnal készült anyagokat kedveled jobban?
Joel: Mindkettőt szeretem. Briant azért, mert ő az egyetlen, akivel az AC/DC tovább tudta folytatni Bon Scott után. Senki más nem jöhetett volna szóba!
A The Poor nevű, szintén ausztrál banda anno a 80-as évek végén, illetve a 90-es évek elején örvendett jó hírnévnek. Emlékszel rájuk? Ismered őket?
Joel: A The Poor egy óriási banda, imádjuk őket! Az egyik kedvenc bandám! Ma is aktívak, éppen Európában turnéznak. Azt nem tudom, hogy Budapestre eljönnek-e majd, de most errefelé járnak... A rock n'roll pont röviddel azután vett hatalmas fordulatot, hogy a The Poor felbukkant. A Nirvana és társaik mindent a feje tetejére állítottak. Az a zene teljesen más volt, mint a The Poor-féle rock n'roll, de az emberek bekajálták és minden megváltozott. Azt hiszem, a The Poor nem kapta meg azt a kiugrási lehetőséget, amelyet megérdemelt volna. Ha tíz évvel korábban jelenik meg a színen, akkor a világ legnagyobb bandájává is kinőhette volna magát, mert tényleg óriásiak. Jól csinálják, amit csinálnak.
Ti viszont éppen most álltok igazán nagy dolgok előtt. Mennyire értesz egyet azzal, hogy a harmadik album sorsdöntő lehet egy zenekar pályáján?
Joel: A visszajelzések nagyszerűek, nagy általánosságban eléggé bejött az embereknek ez a lemez. Ez valóban egy sorsdöntő lemez, de mi alig éreztünk bármit is az ezzel járó nyomásból. Annyit tudtunk, hogy jól kell sikerülnie az albumnak. Ezért lett Brian a producere.
Mi újság a mai ausztrál zenei színtéren?
Joel: Nemrég óta, úgy öt éve fut nálunk a Soundwave nevű egy napos hard rock / heavy metal fesztivál és elég szépen ki is nőtte magát. Legutóbb a Metallica volt a főbanda, az előző évben pedig az Iron Maiden. Ezt leszámítva azonban az ausztrál színtéren nincs könnyű dolguk a zenekaroknak, mert nemigen akad fellépési lehetőségük. A rock n'rollt szeretik az emberek Ausztráliában, csak éppen alig van banda, amely játssza.
Egy Warrnambool nevű kisvárosból indult a banda. Mit kell tudnunk a helyről?
Joel: Ez egy harmincezres város, háromórányi autóútra Melbourne-től. Kezdetben mi is onnan autózgattunk Melbourne-be, hogy felléphessünk. Aztán meg vissza. Mindig jó móka volt.
A Ready To Rock nóta elég egyértelmű állásfoglalás részetekről a bulizás mellett. A turnébuszotokon is állandó a partizás vagy van egyéb kedvenc helyetek is, ahol buliztok?
Joel: A buszunkon van egy sörcsapoló automata, úgyhogy a bár a nap huszonnégy órájában nyitva tart. Ha szabadnapunk van, akkor megállunk, tüzet rakunk és legurítunk néhány sört... Ausztráliában a The Duke Of Windsor nevű pub volt az egyik kedvenc helyem, de a világelső számomra a The Criterion Hotel nevű warrnambooli pub, ahol koncerteztünk is.
http://www.airbournerock.com
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
