Megér több hallgatást: Leprous-Coal (2013)

2013. június 18. - ZándokiA

images_1.jpgA progresszív zene fő jellemzője, hogy rendkívül összetett, ezért lehetetlen lenne összeszedni a véleményemet a norvég Leprous új lemezéről csupán emlékezetből. Nem is a lemez hossza miatt, az ugyanis 55 perc, hanem a számokon belüli váltások, történések miatt. Ez az 55 perc ugyanis 8 számból áll, tehát a számok nagy része aránytalanul hosszú a lemez teljes hosszához képest. (Ez a stílus, egy másik jellemzője.) A Leprous egy 2001 óta működő zenekar, 2-3 éves rendszerességgel jelennek meg lemezeik a 2004-es EP-vel kezdve. Zeneileg kellőképp képzett társaság, -ami szinte műfaji követelmény-, és egy el nem hanyagolható énekes, aki sem a ordítós, sem pedig a magasabb témáktól nem ijed meg. Skandináv metálhoz illő kőkemény hangzás, érdekes zenei megoldások, lassan alakuló dalok. Aki most ismerkedne a Leprous zenéjével, már biztosan tudja mire számíthat.

Ami biztos, a csapat a 2013-as Coal című lemezével sem nyúlt mellé. A Foe című tétellel egyből bele is hasítanak az album közepébe. Felépítését tekintve talán intrónak lehet elkönyvelni, viszont a szám hossza több, mint 5 perc. A dal egy témát követ végig, meg a végén a lezárás egy nagyon szép vokállal, ezért tűnik intrónak, viszont a szöveg 5 versszak hosszúságú, és még egy ismétlődő versszak is van. Ettől a tételtől mindenképpen kedve lesz az embernek tovább hallgatni a lemezt. Az első szó ami eszembe jutott a Foe-ról az a „gonoszság”, de nem tudnám értelmesen megindokolni miért.

Chrionic-kal kicsit begyorsul a lemez egy zongora témával indulva. Einar Solberg szintetizátoros legtöbbször a vonós, illetve a zongora hangokat váltogatja, ami a Leprous hangzásvilágát egyedivé teszi, vagy legalábbis baromi jól szól. A szám közepe felé hallhatunk egy gitár,basszusgitár unisono kiállást, mialatt az énekes az egyik verse szövegét hozza egy másik zenei alapra, és van benne egy érdekes fill, amit még mindig gyakran visszatekerek, ha hallgatom. A más dallamra énekelt verse például nagyon jó megoldás, amit később kiegészít a teljes zenekar, végül pedig visszatér a refrén, amit kitartóan, több mint két percen át játszanak. Azért én számítottam valamiféle váltásra, mert 2 percen át kissé monoton volt „csattanó” nélkül. Egyedül a tempót váltogatták, a végére teljesen belassul, az ismétlés közepe felé pedig gyorsabb, vagyis beindul a harminckettedes dupla lábgép.

A címadó Coal-ban  ami említésre méltó, az az első téma utáni tempó és „minden” váltás. Majd felgyorsul az egész szám és egy, leginkább a Gojira legutóbbi lemezére emlékeztető lassabb rész következik.  A szám szinte folyamatos váltásokból áll, és a vége felé egy dobszólós válaszolgatás hallható, amit én személy szerint nagyon tudok értékelni. Viszont ha már a dobnál tartunk a pergő hangját nagyon tompára sikerült keverni a hangmérnököknek, de ez szinte elhanyagolható. A dal vége pedig befejezetlen érzést kelt. Nagyon jó dal.

leprous.jpg

A progresszív zene tág fogalom. Sok minden belefér, ahogy a The Cloak címet viselő dalban is hallhatjuk, ami egy kicsit elüt a lemez eddigi számaihoz képest. Ez leginkább az énekben mutatkozik meg. Tor Oddmund Suhrke énekes most megmutatja, hogy a magas hangok között is otthonosan mozog, már-már áriázik. A refrén nagyon el van találva, mindenképp egy érdekes darab, többszöri hallgatást igényel.

A The Valley besorolható azok közé a számok közé, amik egy hosszú közepes tempójú intró után egy nagyon hosszú középrésszel folytatódik, majd a vége felé visszatér érdekes variációkban az intró.

A Salt című számról nem igazán tudnék mit írni a maga 4 és fél percével, szerintem nem emel, de nem is ront az album színvonalán, talán nevezhető tölteléknek is.

Az Echo igen csak hasonlít a The Valleyhez, hallgatásához kell türelem, persze ez nem jelenthet senkinek gondot, ha már elkezdte pörgetni a lemezt. Nagyon lassan alakul, szinte végig kíséri egy vokál, és a vonós szinti effekt. Bennem kicsit Pink Floyd érzést keltett főleg a közép tájt beinduló gyorsabb groove, amihez társult egy delay-es gitáreffekt.

Majd egy gyors váltás, rövid és gyors bevezetővel a Contaminate Me felpörgeti a lemezt így a vége felé. Elvétve lehetett hallani scream-et az albumon de a nagy része ebbe a dalba koncentrálódott. Engem kicsit a Periphery emlékeztetett leginkább egy-két dobtéma miatt. Persze tiszta énekesünk nem bírta ki egy-két tiszta rész nélkül, ami szerintem elhanyagolható lett volna, a vokált leszámítva, ami elég nagy százalékban jól szól a lemezen. Az outro egy indiai dallam sok halálhörgéssel, ami igen hatásos, csak közel 3 percen keresztül sok, még befejezésnek is.

Amit hiányolok az albumon, hogy a számok között semmiféle kapcsolódás nincs. Szinte mindegyik dal a végére lelassul, és így nem lehet érezni annyira az egységét. Összességében a lemez kissé vontatottra sikerült, amit ellensúlyoz a hangszeres tudás, és az énekes. Megér több hallgatást, sőt egy koncertet is az A38 Hajón október 20-án.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr565363176

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nickyyyyy 2014.11.11. 23:35:40

kiemelkedően jó zene
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum