Az Our Existence Is Punishment két éve egy nagyon flott debüt lemezzel keltette fel az érdeklődésemet. A Second Stage Of Grief meg a legfrissebb anyaguk. Az OEIP hozza azt a mizantróp, súlyos, világfájdalommal átitatott sludge aljaskodást, ami nagyon jól idomult eddig is a Nadir-mellékprojektként funkcionáló csapatnál. Kicsit át hajlik a nyers indusztriál fílingbe, hol nyomatékosítva, hol kicsit degradálva a világvég hangulatot.
És leginkább az elektronika, meg az indusztriál metál dolgok azok, amik miatt kicsit visszahőköltem elsőre a Second Stage Of Grief hallgatása közben. Eddig leginkább úgy élt bennem az OEIP, mint Magyarország talán egyetlen olyan zenekara, akik tökéletesen átérzik például az olyan zenekar dévaj, szutykos zúzásait, mint a Will Haven. Ebben a sludge iszapban nagyon kellemesen dagonyázott a banda, és tették mindezt úgy, hogy nem volt szó pózerságról, meg százszor lepengetett délies doom riffekről.
A The Horrid Truth Still Untold levett a lábamról. Itt a Second Stage Of Grief-nél azért ezt már nem tudom száz százalékkal állítani. Első sorban ennek az az oka, hogy az ipari elektronika néhol átveszi a hatalmat a súlyos riffek felett. Néhol jól sülnek el a dolgok még így is, de annak tükrében, hogy az előző anyaguk inkább a vaskos zúzdáról szólt, így egy kicsit azért nagyobb durranásra számítottam. Pedig többnyire jól nyomják a poszt-apokaliptikus hangulatot OEIP-ék.
A Small Pice Of Earth’s Time például rendesen belekezd, és fekszik is a sludgeos, és néhol black metálos hangulat, de itt is nagyon előre jön a szinti. Már itt is felbukkan egy olyan dolog, ami elég ritkán sül el jól: az objektív, érzelem mentes szavalás nekem sajnos – főleg így az indusztriálos utóízzel - kénytelen-kelletlen a Bonanza Banzaj mű-rideg agymenését idézi. Az azt követő Beyond Recall-t meg tényleg nem tudtam hova tenni. Kicsit a Star Wars intrója jutott róla eszembe, és a Disenchantment is ebbe a filmzene vonalba mozdul. Így ez a hármas nem volt túl bizalomgerjesztő.
Ezután már azért a klasszikus értelemben vett metál nagyobb szerepet kap. A Martyrdom, a Nothing vagy a The End Of The Civilization már inkább izgalmasabb dalok, intenzív, és néhol kifejezetten ötletes részekkel operálnak. A záró páros (Second Stage Of Grief, Unborn Saviors) is odaverősre sikeredett, csak itt megint jön a szavalás… A szövegek amúgy kifejezetten jók, csak éppen ezek az elszavalt gondolatok valahogy személy, és ötlettelen hatást adnak az adott résznek. Lehet, hogy a ridegség éppenséggel koncepció lenne ezeknél a számoknál, de akár csak egy-két jól elhelyezett effekttel is pozitívabb lenne a végkifejlete ennek a megoldásnak.
Összességében nem lett rossz a Second Stage Of Grief, főleg az album második fele, de mégis visszalépésnek érzem annak tudatában, hogy a The Horrid Thruth Still Untold mennyire izmos, acsarkodós és a világfájdalmat nagyszerűen kifejező kis anyag volt. Néhol pimaszul elkapják a fílinget, de úgy érzem, hogy itt-ott lelépnek az aranyközépről OEIP-ék. Ezt leginkább az elektro kitéréseknek tudom be. Azok nekem elég vérszegénynek tetszőek, de ha ez hanyagolva lenne, akkor egy igazán pofás dolog is kisülhetett volna.
