Van az úgy, hogy a csillagok szerencsés együttállása dupla meglepetéssel kecsegteti az egyszeri embert. Már az is az ínyenc kategóriába sorolható volt, hogy egy Harms Way, Twitching Tongues páros idelátogat, de a hétfő estének igazán az adta meg a sava-borsát, hogy a huszonöt éves Eyehategod először tette tiszteletét nálunk. Ez rádobta a kult státuszt már előzetesen is a bulira, ami jócskán túl is teljesítette az elvárásokat.
Ha röviden kéne összefoglalni: egy generációkon átívelő, pofátlanul intenzív, és mocskos buli volt. Sallang semmi, pózerkedésnek sem volt túl sok nyoma, csak őszinte, sludge, doom, hácé retkelés. Az pedig, hogy az EHG kivételével minden banda 30 percet tolt, eléggé feszessé tette az egész programot.
A dán Pet The Preacher ugrott be a The Gates Of Slumber helyére, mert az amerikai doom banda egy tagja rehabra kényszerült menni. Azt tapasztalatból mondhatom, hogy Dánia azért nem fossa magából a stoner/heavy/doom zenekarokat, sőt azáltal, hogy a meghatározó zenei arcél ott leginkább a hip-hop felé tendál, túlzottan magasra nem is tettem a mércét a Pet The Preacher-nek. Mivel az Eyehategod-dal kicsit elcsúszott az interjú, így a Pet The Preacher-t többnyire csak a pult felől fülelhettem. Zeneileg totál beleillettek az estébe, jól hangzott, de ők még a fél órát se tolták végig, így mély nyomokat nem hagytak bennem.
Az I Exist annál inkább. Húszas éveik legelején járó ausztrál brigád, de olyan gond nélkül nyomták a zúzós thrash részeket, mintha legalább is Metallica/Slayer/Megadeth háromságban szocializálódtak volna –és ez még nem is lenne különösebben nagy was ist das -. A csattanó viszont ott volt a zenéjükben, hogy kőkeményen hoztak olyan Weedeater, Sleep vonalas belebólintós riffeket, amit nagyjából csak 20 évnyi tömény politoxikomániába belefáradt, életunt nagy öreg tud kicsiholni a hangszereiből. Hitelesek voltak, és tényleg nagy elánnal, és nagy kedvvel nyomták le az egész bulit. Mindenképpen érdemes oda figyelni rájuk!
Utánuk jött a Twitching Tongues. Szintén egy fiatal zenekar, stílusilag pedig leginkább a Life Of Agony/ Helmet/ Only Living Witness vonalat hozták. Alapvetően döngetős, itt-ott hácés beütésű zenét toltak, ami Colin Young kicsit emocionális énekével nagyon állat összképet hozott. Előzetesen belehallgattam, hogy mire lehet majd számítani, és akkor elég erőtlennek éreztem a zenéjüket. Így élőben, bika hangosítással viszont nagyon fílinges lett az ő harminc percük is. A kisteremben addig többnyire szolidan bólogatók is jobban megmozgatták magukat. A zárás a slágerüknek számító Insane & Inhuman volt, ekkorra már a pár szám óta tartó kontakthibás mikrofon sokat vont le az élvezhetőségből, de ettől függetlenül is nagyon odatette magát a Twitching Tongues.
A Harms Way viszont nem igazán keltette fel az érdeklődésemet. Kicsit kilógtak a sorból, ők sokkal inkább jöttek a hc-agresszor stílusgyakorlati részéből, mint sem a zsigeri sludge vonalról, és a rövid koncertek, gyors átszerelések miatt inkább az Eyehategod-ra hangolódásra használtam az időt. Ez azért a közönségen is látszódott, fél tizenegy előtt már tömve a kisterem, az addig az audiencia közt mászkáló, koncertekre becsülettel belenéző EHG-ék már színpadon, és bele is csaptak a lecsóba kíméletlenül.
Mit lehetett várni? Egyfelől azért nagyot lehet csalódni, ha azt várjuk el negyvenes, nem kicsit megcsúszott arcoktól, hogy na: hétfő este van, csapassátok le a fejemet a húsz évvel ezelőtti dührohamotok végtermékével! Előzetesen azt hittem, hogy felmennek a színpadra, és lejátsszák a szettet amolyan bluesosan, enerváltan. Hát nem kicsit lettem megcáfolva! Iszonyatosan megdörrentek, minden egyes hang felért egy gyomrossal, és egy olyan iszaptengerbe paszírozta a fejemet, ahonnan képtelenség volt menekülni, mintha futóhomokból próbálnál kikászálódni, de minden mozdulattal csak mélyebbre kerülsz. Ilyesmi az Eyehategod. Úgy dühös, hogy közben enervált, és úgy ízes, hogy közben monoton is. A végletek zenéje ez.
De totálisan lekötött, és elvarázsolt. Mike Williams néhol rosszmájúnak tetsző kommentjei is csak emelték azt a beleszarós nihil fílinget, amit totálisan erősítettek az olyan dalok, mint a Sisterfucker Pt. 1, a 30 Dollar Bag, a White Nigger –aminek a címét Jimmy Bower, és Mike Williams is igyekezett „mítoszoszlatni”-, a Jackass In The Will Of God, Lack Of Almost Everything vagy két új daluk, amit várhatóan a következő évben már lemezen is csekkolhatunk, köztük az ínycsiklandó New Orleans Is The New Vietnam-mal.
Hibátlan volt, és tényleg lenyűgöző, a kisterem hangulata meg még inkább rátett egy lapáttal az összképre, még úgy is, hogy azért nem volt nagy mozgolódás, nem volt tiprás és rombolás. A közönség soraiban. Fent a színpadon az Eyehategod azért elintézte ugyanezt a maga jó értelembe vett tirpák súlyozásával. Szerintem aki látta/hallotta az itteni debütálásukat, az nem fogja egy hamar elfelejteni.