„Kollégáról vagy jót, vagy rosszat” – tartja az ősi, kínai mondás. Mindez onnan jut eszünkbe, hogy a Rockinform hajdani, a dionysosrising blog jelenlegi munkatársa, Túri Csaba úgy vélte, nem fair, ha csupán másokat boncolgat – ezúttal ő maga ajánlja fel testét-lelkét a tudománynak. Vagyis a cikk címére utalva: önként és dalolva sétál a bitó alá. 

Vazze, hagyjuk a metaforákat, tehát Túri Csaba kollégánk készített egy demót, melynek tartalmát ő maga instrumentális rockként jellemzi. Van valami csodálatos abban, hogy – a különféle szakmák 99,9 %-ával ellentétben – mi rockbloggerek nem hogy gyűlölködve tekintenénk a konkurenciára, hanem baráti viszonyt ápolunk egymással. Nálunk nincsen kenyérharc, igaz, jobbára kenyér sincs. Lám, Csaba is megosztotta velünk legújabb, ezúttal többnyire saját kiőrlésű zöngeményeit.

Akkor térjünk is a lényegre. Mint említve volt, szimpatikus kollégánk az instrumentális rock műfaját választotta önmaga kifejezésére. Ez már önmagában sok mindent elárul: egy szem Szekeres Tamáson kívül aligha akart volna bárki is, aki ilyesmiből karriert remélt – az említett magyar gitárkirály is záros határidőn belül beállt Kalapács mögé játszani.

Ahogy írtuk: Túri Csaba munkája semmi más, mint önkifejezés, miközben azért AD hallgatóságának egyet s mást. Innen aztán nem árad megfelelni vágyó karrierizmus szaga! Jó néha ilyennel is foglalkozni. Mert tényleg csak néha van rá lehetőség.

Nem véletlen tehát, hogy az On the Wing demo a két szélsőség: a bulizós dalok és a melankolikus dallamsorok keveréke. Utóbbiak esetében Gary Moore szelleme lebeg a dalok felett; úgy látszik (hallatszik) a Loner mindenki esetében az instrumentális lassúak etalonjává vált. De ami a fontos: az On the Wings of Sadness harmóniái közepette átéli a hallgató azt a bizonyos „én is ember vagyok” életérzést. Csaba vezér nem volt szívbajos: valami olasz slágert, sőt egy Groovehouse nótát is újra álmodott!

A bulizós hangulat pedig rögtön az elején helyet követel magának: a Dancefloor Damage olyasmi, mint a Kiss hírhedt I was made…je, vagy Alice Cooper is próbálkozott egy ilyesmivel legutóbbi lemezén. A Nightmare on Xmas Night címe dacára igencsak vidám szerzemény (csak a stile nacht betét tűnik kissé elcsépeltnek).

Mindezt úgy hívják: örömzene! Lehet érezni: a „művész úr” csupán addig foglalkozott az egyes dalokkal (mind szerzőileg, mind technikailag), amég az örömöt jelentett neki. Tudom, itt ezen a ponton Okos Pesta meg Igényes Ignác maximalizmusért kiáltana, de talán még jobb lenne, ha átélnék: a sok steril cucc után nem annyira rossz egy ilyet meghallgatni! Íme: