Az idei megjelenések között kiemelkedő volt egy új Born of Osiris lemez. A legtöbbször progresszív deathcore-nak titulált (persze lehet számos más besorolást is olvasni) chicagoi zenekar előző, 2011-ben megjelent Discovery című nagylemezével alapozta meg mostani ismeretségét, nem véletlenül. A Discovery elődjéhez képest sokkal kiforrottabb lett, hihetetlen technikás, gyors és kőkemény.  A csapat azt nyilatkozta, amikor az új nagylemezt jelentették be, hogy az utóbbi lemez vonalát folytatják, ami kis túlzással akkor is jó, hogyha semmit nem változtatnak rajta. A lemezre két dallal készülhettünk fel a megjelenés előtt, ami a Machine és a Divergency volt.

A Divergency meghozta a kedvem, az egész dal jól van összerakva, a végén érdekes a dubsteppes breakdown, de leginkább a szintetizátor dallamok fogtak meg benne. A Machine viszont elég monoton lett, ahhoz képest milyen jó az intró, de igazából az egész jó csak nagyon sokszor ismétlődnek ugyanazok a részek. A lemez további hallgatása után kiderül, hogy a Tomorrow We Die Alive-ra többnyire ez lesz jellemző. A következő Mindful szintén nem a lemez csúcspontja, az arabos dallam sem dobta fel igazán, viszont a tiszta ének kifejezetten tetszett, ami a soron következő Exhilarate-re is vonatkozik. Az utóbbi már egy változatosabb darab, de a basszus brutális hangja talán ebben a dalban jön ki a leginkább (meg a The Origin-ben). Ezen a lemezen a Born of Osiris jobban ráment a refrénekre, így az Absolution-ben is ez a kiemelkedő, meg a végén hallható téma, ami nem illik oda igazán, de kétségtelenül jó. Egy hasonló hallható az Imaginary Condition végén is, de itt olyan érzésem volt, hogy jobban ki van dolgozva, kicsit több időt is hagytak neki. Az Illusionist személyes kedvencem a szinti dallamok és a gitár harmóniája miatt. A Source Field is beletartozik azok közé a dalok közé, ahol a basszust feljebb húzták, bár dallamot nem visz. A Vengeance pedig egy jó album befejezés, bár nem üt el a többitől, amiért a számok ismerete nélkül azt mondhatnánk rá, hogy ez az album vége. 

Számokra bontva így néz ki a lemez, csak egy kérdés maradt: miért vannak háromszögek az „a” betűk helyén a dalok címében? Ezt nem sikerült kiderítenem, de nem hiszem, hogy van komolyabb jelentősége, de mindenesetre érdekesebbé teszi a lemezt, mert biztos, hogy minden hallgatóban felmerült a kérdés. Összességében annyit mondanék, hogy a Tomorrow We Die Alive nagyon telt lett, elődjéhez hasonlóan, amit leginkább a szintetizátornak köszönhetünk. Dinamika szinte nincs is a számokban, az egész szinte végig „hangos”, egy percre le nem áll a géppuska lábdob, de a szinti ezt is ellensúlyozza szimfonikus, kórus és egyéb finom dallamokkal. Az előző albumon voltak teljes megállások, meg több olyan sample, ami a Vengeance végén van. Nálam Joe Buras csillagos ötösre vizsgázott szintetizátor dallamaival, amit már többször is említettem, de persze gitáros embereink is odatették magukat, és közösen igazán dallamossá tették a zenét. Fő hiba a sok ismétlés, amitől kissé unalmassá válik a lemez. Jó ez, de jobb volt.