RockStation

Egy rockbűnöző naplója – Joe Bonamassa @ Budapest Kongresszusi Központ, 2013. október 1

2013. október 04. - viliricsi

joe-bonamassa-617-409.jpg

19:00 – Zötykölődök a 8-as buszon – az elkapott beszélgetés-foszlányokból arra következtetek: úticélom nem egyedi. Jó lenne, ha nem égne be Budapest, hiszen ha napjaink talán legnagyobb gitárosát félházzal fogadjuk, azon még a tűzoltóság sem tudna segíteni.

Nem csupán emiatt izgulok. Tisztelője vagyok Bonamassának. Ez a baj, hogy csak tisztelője. Ezt a fajta blues-rockot, amit Joe valami hihetetlen magas szinten képvisel, az előző nemzedék muzsikájának tudom be. Mi már „true metal”, majd ifjúságunk végén beköszönnek a szimfonikusok (mármint a „gótok”). Néha nem értem, hogy az életkor szempontjából „mi kutyánk kölyke” Joe Bonamassa miért apáink muzsikáját tolja, miért nem a mienket.  Nekik volt elég zsenijük, nehogy már mi is adjunk nekik egyet!

Bár az sem (volt) egy kifejezetten modern zenekar, a harminchat éves gitáristennek a Black Country Communionban töltött éveit kultiválom legjobban. Vajon ezen időszak dalaival is megtisztel minket?
Persze, egy tudósításba nem illik beleírni, hogy Timo Tollkival együtt vallom: „nem szeretem a bluest” (ő egy kicsit durvábban fejezte ki magát), de hát ez csak egy napló. Remélem, az öcsém nem kutatja át a telefonomat, mert tréfából még képes feltenni a rockstationre, mielőtt az igazi beszámolót megírhatnám. (De jó ötletet adtál, bátyuskám! Üdv.: az öcsi.)

Joggal kérdezhetné az olvasó, amit más hasonló esetben szokott: „miért nem olyat küldenek, aki tudja, mi az amit lát, és főképp hall?” A válasz egyszerű volna: még egy „igazi” munkahelyen sem mindig a legalkalmasabb kapja az adott feladatot, hát még nálunk, ahol legtöbbünknek századik gondja csak az újság.  Jelen esetben egy külföldi utazás szólt bele a dolgok normális menetébe.

19:30 – A kongresszusi központ személyzete elragadóan kedves, udvarias. Nem várja el az ember, jó nekünk nevünk kihúzása egy A4-esről, de itt és most egy tárgyi emlékkel – tiszteletjeggyel – leszek gazdagabb. A hölgyek megmutatják a pótszékekből álló sort, ami az enyém. Semmi sem lehet tökéletes, ezért történik, hogy a széksor a keresztségben a 17-es és az „E” elnevezést is megkapta. Ebből kisebb kavarodás támad, ami sajnos belelóg a „buli” elejébe, de végül konszenzusra jutunk.

20:00 – A kiírt kezdés másodpercnyi pontosságával hasít a levegőbe intro gyanánt a Highway to Hell akusztikus, kissé countrys (!) változata. Ezzel a precizitással a nézőtér fele aligha számol, most kezdenek beszállingózni. Így, hogy ülős a buli, ez eléggé zavaró. Jópáran ácsorogtak az imént a színpad közvetlen előterében, de úgy látszik, az őrök helyükre terelték őket. Lassan kirajzolódnak egy totális teltház körvonalai.

Eszembe ötlik egy majd’ másfél évtizedes itteni koncertélmény. Vörös István és a Prognózis volt soron; a pörgős zene hallatára sokan felugráltak helyükről. Először még játszott a visszakísérés, a későbbiek folyamán a személyzet feladta a sziszifuszi küzdelmet. Bonamassa „meditatívabb” zenéjével kapcsolatban egy ilyen helyzetet nehezebb elképzelni.

20:00 – Joe szokásos, eminens diákos külsővel megjelenik a világot jelentőn, és játszik magának ő is egy akusztikus intrót. Ugyanebben a „felállásban” ülve és egyedül letesz az asztalra egy Bad Company örökzöldet. Majd megjelenik Derek Sherinian (ex-Dream Theater, ex-Black Country Communion) pianínón lekísérni őt, Tal Bergman pedig kongán pakolja alájuk a ritmust. Durván öt számot játszanak így nem túl durván…

20:30 - …majd elsötétül a színpad. Sherinian fellopózik „igazi” helyére, a „szinti-hegy” árnyékába, és hosszan kitart egy harmóniát. Fejlámpás technikusok pár másodperc alatt rendet raknak, a többi zenész is bekapcsolódhat a játékba. A bevezető rész után katartikusan hat az egyébként sokkal inkább merengős, mintsem energikus muzsika.  Bonamassa saját maga előzenekara volt.

Bár neki is van elég – szívesen megy a szomszédba átdolgozható dalokért, többek közt Eric Claptont vélek felismerni. Időnként pedig már-már jazzbe csúszunk át. Ha valaki azzal a szándékkal jött, hogy megismerje a rock teljes ős-történelmét, jól választott! Bonamassa pózol, énekel, gitározik – hihetetlen, mit bír ez a fiú, nem csupán egy adott koncerten belül, hanem úgy általában; tekintetve véve az „ezer” projectet, köztük rádióműsort is. Nem véletlen járja róla a legenda: ha cipőfűzője kikötődik, hónapokig úgy marad – egész egyszerűen nincs ideje bekötni.

joe-bonamassa.jpg
21:15 – Kicsit komikus, mikor a gitárkirály (majdnem másfél óra elteltével) „good evening”-et kíván Budapestnek, ami egyébként „beautiful” város. Más koncert eddig szokott tartani, amikor is itt a kongresszusiban megtörténik a beköszönő szertartás. Talán „Joe bácsi” a zenével akarta idáig kifejezni érzéseit, de most egyértelműen kiderül: közönsége a szavaiért is hálás. Ez a project is kezd beindulni: Bergman dobos egyre sűrűbben buzdítja tapsolásra a népet.

21:35 – Felharsan Bonamassa (legalábbis az én csökött agyam számára) szólópályafutásának legtökéletesebb nótája, a Driving Towards the Daylight. Hasonló örömmel fedezem fel Gary Moore Midnight Bluesát a programban. Bár azon kisebbség tagja volnék, aki  - bűnös módon - a néhány éve eltávozott ír gitáros pályafutásának hard rockos korszakát értékeli jobban, de ebbe a setlistbe tényleg nem az Over the Hills való.

21: 53 – És most jön a csúcs: Song of Yesterday!!! Kicsit a sors iróniája, hogy pont ezt az egyetlen dalt választotta a viszonylag ifjú mester a Black Countrys korszakból. A tegnap dalát játssza egy harmincas éveit taposó. Örömöm jeléül beletapsolok a nóta elejébe, jó ha a nézőtér ötöde csatlakozik hozzám. Mindegy, ők nem ezért jöttek, én viszont ezért!

22:00 – Az emelkedett, „populárisabb” hangulatot kár elrontani egy gitárszólóval. Vagy rosszul ítélem meg a helyzetet? Ha becsukom a szemem, olyan, mintha Jean-Michel Jarre-on lennék. Őrület, mit képes ez a srác kicsiholni folyton forgó hangszerparkjából. Végül egy kis filmzene (Django), és barátunk elbúcsúzik. Kitör az őrület: tapsvihar, lábdobogás. Természetesen visszatér két track erejéig.

22:17 – Egy kis „stand up commedy” show után két dalnak lehetünk birtokosai még. Eddig alig kaptunk ízelítőt Joe humorából, pedig fontos szerepet játszik pályafutásában, amennyiben állítólag zenészei kiválogatásánál is fontos szempont vicceinek megértése. Logikus, hiszen aki ráhangolódik személyiségére, azzal a színpadi rögtönzéseknél sem lesz gond. Márpedig azok vannak iszonyú mennyiségben.

A záródal Bonamassa pályafutásának legismertebbje: John Henry balladája (the ballad of…), tisztességesen kivéreztetve. Meg úgy az egész estére vonatkoztatva is a kifejezést: az átlagnál jóval több időt töltött velünk az előadó, miközben minden jelenetében kikockázott, szigorúan másfél órás színpadi show helyett óriási teret kapott az a rockkoncertekről mostanában olyannyira hiányzó, fránya ÖNKIFEJEZÉS! Lehet, hogy tudtak valamit a „régiek”? Akkor is jogos a kérdés, ha Joe Bonamassa-t őhozzájuk maximálisan méltó, de rossz időben született követőjüknek tekintjük. Kedves naplóm, ím bezárlak! Ideje lesz megírni a beszámolót.

A fotók nem a helyszínen készültek.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr995548573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum