Unalmas. Ez volt első gondolatom, amikor az előzetesen kiadott két dallal megismerkedtem a Dream Theater legújabb lemezéről. Az új kiadvány címe egyszerűen a zenekar nevét kapta és erre a magyarázat a banda szerint az, hogy ennyi év zenélés után tudnak teljesen újat alkotni, és jelen albumuk az, amely leginkább fémjelzi a zenekart. Főleg azért is éreztem magam kissé rosszul a szeptember 23-i megjelenéshez közeledve, mert én kértem külön, hogy hadd én írjak az új lemezről, és nem voltam benne egészen biztos, hogy a „demo” után csupa jókat tudnék írni a DT-ről.
A két és fél percnyi intro után következik a The Enemy Inside, amit már a bevezetőben megénekeltem, hogy önmagában nem akarta megállni a helyét. A felvezetés valamelyest tompított az érzésen, de a poszt-traumatikus stressztől gyötört katona sztorija még így sem ütötte meg azt a szintet, amit vártam. Nem rossz, de valahogy engem érintett meg annyira. Többszöri hallgatásra azért valamit mégis megmozgat, de…
A The Looking Glass-szal végre meredeken felfelé ível az album színvonala. Nem túl hosszú, mármint a zenekar által megszokotthoz képest, dallamos és slágeres (a szó pozitív értelmében) dal, nagyon tetszetős. A következő hatperces Enigma Machine-ben a zenekar négy tagja hozza azt, amitől ők mások, mint más zenekarok. A kimaradó tag természetesen James LaBrie, hiszen egy instrumentális dalról van szó. A darab minden egyes másodperce természetesen egy kellően megbonyolított mű, fogós gitárszólókkal, bőgős futamokkal és persze Mike Mangini is tökéletesen dolgozik alá összetett témáival. Hangulattól függően azért már-már sok lehet ez a zenei önkifejezés, de ezen írás elkészülte alatt épp kellemes volt. Így érkezünk meg az album következő nagy húzásához, a The Bigger Picture-höz. Lágy bevezető után jutunk el a dal főtémájához, mely egy szóval leírva tökéletes. Aztán persze újra és újra eljutott ide különböző témák variálása után. Hibátlan.
A Behind the Veil lassabb, málházósabb témákkal dolgozik, természetesen remekül kidolgozott minden téma és minden fordulat. Nem a legemlékezetesebb dal a lemezen, de ettől függetlenül minden hallgatáskor elrepíti a hallgatót. A Surrender to Reason hangulatában kissé a The Bigger Picture-re hajaz, néhány témát persze azért kellően elnagyolnak, de hozzák a szokásos DT stílust. Az Along for the Ride talán egyetlen gyenge pontja a lemeznek. Igazából semmi baj nincsen vele, azt kivéve, hogy nem hagy nyomot, egyszerűen eltelik az a négy és fél perc és ennyi.
Ugyanezt az albumot záró 22(!) perces tételre nem lehet elmondani. Nem tudom, hogy anno a zenekar azt tűzte-e célul a zenekar, hogy kétszáz év múlva, amikor klasszikus zenét emlegetnek, akkor egy DT számot húzzanak elő (mint most egy Mozart vagy Wagner esetében), de ezen az albumon az Illumination Theory nagyjából nekem ezt sejteti. Rengeteg témaváltás, összetett és fogós futamok, a dal közepén a klasszikus nagyzenekari betét – komplex mű, ami a teljes játékidő harmadát viszi. Talán sok, talán nem, ezt majd eldönti a hallgató, de hogy zseniális, az nem kétséges.
Mint ahogy az sem, hogy ez egy nagyszerű lemez. Első hallgatásra mindenképpen az utolsó Dramatic Turn of Events fölé helyezem, de elég sokszor végigpörgetve, talán a Chaos-t is üti. Nem az év lemeze, de jó, nagyon jó. Ha a Mike Mangini hozta vérfrissítés okozta ezt, ha nem én remélem, hogy ezt az irányt tartva visszatérnek oda, ahol a megérdemelt helyük van: a progresszív metal alapvetései közé, amit az utóbbi években majdnem sikerült sárba tiporni.
