Három év telt el a Death Angel legutóbbi lemeze óta és három évnyi koncertezés is, ami után szinte a turnéról "estek be" a stúdióba, sőt a lemez nagyrészét is útközben írták. Ez nem tűnt valami jó ötletnek, amikor az interjúkban olvastam, de a végeredmény minden várakozásomat felülmúlja. Ugyanis a DA olyan lemezt tett le az asztalra, ami dobogós helyet szerzett két olyan alapmű mellett, mint a The Ultra-Violence és az Act III!

Ugyanis az új, hetedik album visszakanyarodik az első lemez világához: letisztult, nyaktörő thrash metal. Olyan, a végletekig lecsupaszított, a mostanában divatos műfajkeveréstől mentes thrash esszencia került lemezre, aminek ott a helye a két klasszikus mellett. Már olvastam nagyon negatív kritikát is a lemezről, Mivel nagy rajongója vagyok a zenekarnak, nem hozok elhamarkodottan döntést az értékelésnél, pedig miután meghallgattam az első alkalommal nem maradt meg az emlékezetemben egyetlen szám sem, mert teljesen hiányoznak az Act III funkys betétei és dallamai, és azt gondoltam, hogy ez nem volt valami nyilvánvalóan rendkívüli, de a második-harmadik hallgatás után már nem tudtam kiverni a fejemből az emlékezetes énektémákat és riffeket.

A Left for Dead fülbemászó refrénnel és kellő vadsággal nyitja a lemezt, a Son of the Morning nagyszerű folytatás, jól mutatják a lendületet, amit az album nyújt. A Fallen egy dallamos thrash, a klasszikus 80-as éveket idézi. A Succubus egy kicsit furcsa hangzású a kórusrészekkel, amelyeken a gitárszólók visznek át, de ez Will Carroll egyik legjobb pillanata a lemezen. Execution/Don't Save Me egy szépen felépített dal, akusztikus nyitással, ami elvezet egy nagyot ütő thrash támadásig. A Detonate nem a leggyorsabb dal, de a váltás az éneklés és beszélt szakaszok között érdekessé és lendületessé teszi, az Empty pedig jól beleillik a DA legújabb kori szerzeményei közé. A albumot záró Territorial Instinct/Bloodlust thrash-himnusz amelyben a  gitár és a dob dominálnak és ezt egészíti ki a vokál.

Rob Cavestany és Ted Aguilar gitármunkája az egész albumon valami fantasztikus, a riffek, a sebesség, a játék lélegzetelállító. A dobolás hihetetlenül agresszív és folyamatosan lüktető, a ritmusszekcióban Damien Sisson és Will Carroll mostanra csiszolódott össze, talán éppen a hosszú turnézásnak köszönhetően. Az agresszív gitár és vágtató riffek mellett ott az összetéveszthetetlen ének, a dallamok és sikolyok: Mark Osegueda éneke elsőosztályú, mint mindig. Hogy őszinte legyek nehéz kiválasztani bármilyen kedvencet a lemezről, mert az egész átkozottul jó.