Mint az előző: Fleshgod Apocalypse - Labyrinth (2013)

2013. október 21. - ZándokiA

Fleshgod Labyrinth.jpgIdén számos általam kedvelt zenekartól jött ki új lemez, viszont olyan anyag még nem jött ki, amire azt lehetne mondani, hogy ez az együttes csúcspontja. A Fleshgod Apocalypse új lemeze a Labyrinth sem lett igazán kiemelkedő, ezért halogattam sokáig a véleményem kifejtését az albumról. Valahogy mindig akadt más hallgatnivaló…A 2007-ben alapult olasz death metal zenekarnak ez már a 3. nagylemeze. Az én tetszésemet az előző Agony című lemezükkel nyerték el leginkább a hangzás és a szinti témák miatt, és ez sem különbözik sok mindenben attól.

Mondhatni ugyanolyan lett a két album, ami igazából jó, főleg a hangulata, de egy elég belőle. Alapvetően a death metal számok többsége egy sémára megy, ezért tűnt ki a Fleshgod Apocalypse a szimfonikus zenekart helyettesítő szintisével, de sajnos így is kimerült. Ahogy elkezdtem végighallgatni a Labyrinth-t, a nagyon gyors kórusos Kingborn után mindjárt találkoztam egy elég ismerős számmal. A Minotaur ugyanis szinte egyezik az előző album The Egoism című számával. Igazából nem lenne nagyon feltűnő csak a szöveg is ugyanabban a ritmusban van, de így is ez az egyik kedvencem a lemezről. Ez az ókori szövegvilág egyébként nagyon jó a Fleshgodban, látszik, hogy a szövegben is van munka, ami a legtöbb death-ről nem mondható el. Amit most nagyon eltaláltak az a hangzás, főleg a dobé…betonkemény. Tovább haladva a lemezen még több blast beat-tel, magas énekkel és fura hangú szónoklattal találkozhatunk.

fleshgodapocalypse01.jpg

Amiben más a Labyrinth az előzőhöz képest, hogy ezúttal bonyolultabb ritmikák is előkerültek, mint például a Towards the Sun-ban, ami a másik kiemelkedő dal a lemezen, de ez igaz a következő Warpledge-re is. Ez kiegyensúlyozza a számok szerkezetének egyszerűségét. Még több csuklógyilkos darálás és vonóshangszerekkel aligha lejátszható szintiszólamok után az album kicsit megpihen az Prologue-gal. Az ezt követő Epilouge is egy lassabb tétel a közepe felé van egy nagyon jó megállás benne. A következő szám, Under Black Sails ütőhangszeres intrójáig marad lassú a lemez, majd újra begyorsítanak. Ennek a számnak a középrészét emelném ki, ahol egy téma viszonylag sokáig ismétlődik, csak a dob váltogatja a tempót szinte ütemenként. Az utolsó dal az album címét kapta,ahogy az Agony-n is volt, a különbség az, hogy az előző album utolsó tétele csak zongorás, itt viszont a dal vége felé egy igazán monumentális szimfonikus befejezést kapunk. A Labyrinth többször hallgatható lemez, de nem ez lett az év újdonsága.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr495588905

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum