Emlékszem anno a Russian Circles-t úgy ismertem meg, hogy a haverom elküldött egy élő felvételt, hogy „Itt a dobos gyereket lesd meg”. Ez volt a Harper Lewis című dal, amit azóta is imádok. Tény, hogy ez az év bővelkedett, bővelkedik sok-sok jó kis metal lemezben, amelyek közül jó néhány beköltözött az Mp3-mamra, és nehezen tudom kirúgni onnan őket. De néha előfordul az is, hogy vágyom egy kis lazításra, valami könnyedebb zenére. Itt ez a borús idő ilyenkor általában Opeth-et meg hasonló finomságokat hallgatok, de most inkább elő kaptam megint a Chicagoi brigádot. Nem mellesleg az is erősítette ezt a döntésemet, hogy most jelent meg az új albumuk a Memorial.
Ahogy megyek a Budai rakparton a villamossal, azon agyalok, hogy mitől lehet ennyire jó egy instrumentális zene? Mitől lesz az, hogy beeszi magát az agyadba, és elkezded imádni. Még nem jöttem rá, viszont megállapítottam, hogy az új album vegyes érzelmeket vált ki belőlem. A nyolc dalból öt olyan, mintha egy lenne, illetve öt és fél, mert az intro is még ezt a vonalat erősíti. A lágy gitárral kezdődő Memorial albumnak az első három száma az, ami szerintem totál felesleges az albumra. Pontosabban nem is felesleges, hanem annyira eltér az összképtől, hogy nem illenek ide. Viszont utánuk… Haver, ott jön az igazi varázs.
Cheyenne című szerzeménnyel kezdődik minden. Simán elég lett volna az is, ha innen indul az album. Tökéletes „bevezetése” annak, ami most fog következni, egy elragadó utazásnak. Lehet, hogy nagyon nagy szavakat használok, de ez tényleg olyan, mintha egy kis szőnyegre leülnék, és elrepíteni egy totál másik világba.
Ezért is nehéz kiemelni egyes dalokat, mert egyszerűen innentől kezdve ez egy koncept album. A számok egymásba simulnak, és olyan hálót szőnek köréd, hogy azt érzed ennek a kellemes dolognak soha nem lesz vége. A srácoknak egy nagyon nagy erőssége a dinamikus játék. Tudnak hangsúlyozni, amit sok zenekart nem ért meg, hogy miért olyan fontos. A legbetegebb dal, a Burial. Annyira komplex, annyira sokszínű, hogy nem lehet csak úgy elmenni mellette, hallgatod, hogy itt, azt hogy pengeti, ott meg a dob játszik, egy olyan témát, hogy csak lesel. Az Ethel című dal szól számomra a reményről. Egy filmes képpel tipikusan úgy lehetne leírni, mint amikor a főhős a lemenő napba, diadalittasan csak úgy elsétál. De persze, hogy ne legyél annyira nyugodt, jön a Lebaron, ami visszahozza a gondolatot, hogy talán a gonosz még sem halt meg, és újabb elvetemült terven töri a fejét. A lemezt Chelsea Wolf közreműködésével készült Memorial dal zárja. Ezt a dalt kb. úgy lehetne lezárni, hogy már megy le a stáblista a film végén, és egy úgy engednek útra, hogy azért még valami megnyugtató dolgot is halj, tapasztalj, és kiűzzék a gonoszt a fejedből.
Ezek után mit mondhatnék? Tipikus őszi zenét pakoltak le nekünk a Chicagoi fiúk a lejátszónkra. November 15-én koncert! Aki nem jön el, egy hatalmas élményről, eseményről fog lemaradni az biztos. Addig pedig… Béke, Szeretet, Metal
