Megszakad a torok, a szív - Touché Amoré, Self Defense Family, Dad Punchers @ Dürer Kert

2013. december 03. - Nemesúr

IMG_0864.JPG

 

IMG_0723.JPG

 

November egyik legundokabb napján a Dürer adott otthont az ezennel először headlinerként, amúgy már 5. alkalommal Budapestre látogató post-hardcore/indie/screamo/egyszerűen kurvajó underground zenét toló TOUCHÉ AMORÉ-nak. Kísérte őket a kedves midwesti-poszt-koleszrocker Dad Punchers és a tengerentúlon rohamosan népszerűsödő Self Defense Family. Meg egy kisteremnyi lelkes ember. Meg egy érzelmi tsunami.

És mi, akik most aztán beszámolunk.

Egy! Két! Há! ---

touché amoré tour 2013.jpegAz egész úgy kezdődött, hogy már hónapokra előre, augusztusban lestipistopiztam ezt a bulit. A TA sosem hagyta cserben a közönséget, se a hallgatót, se kicsi országunkat, ha turnéról volt szó... Bár kihagytam, a 2012 év végi, Converge-l, és még korábbi, Rise Againsttel, Architectsel közös bulijukról szinte legendába illő híreket hordott el hozzám a csípős szél a Népliget felől. Megért egy fél napos buszozást is a Dél komor bugyraiból – ezt már akkor tudtam, mikor jó korán megérkeztünk a Dürerbe. A hely tagadhatatlanul az országos rock/metálélet sarokkövévé vált, bent is szépen felújították egy letisztultabb, „erdős” stílben, a háromszázkilencven(EZR)es sört is a jó öreg magyar modorban méri főnök úr a pultban. (Éltessük röviden a Skalart is, amiért nem akadtak fenn EstiKornél fotófelelős kollégám be-nem-jegyzettségén!)


IMG_0519.jpg

A merches pult felhozatala felért egy kisebb műtárlattal.

Kellett várnunk az interjúval, míg szerb kollégáink, akik egészen Szabadka alól érkeztek fel erre az egy bulira, végeztek (előre engedtük őket, ennyiért megérdemlik!), majd jól végigpofáztuk a Dad Punchers (vagyis a TA dobosának, Elliot Babin örömzenekarának) még aláfestésként átszűrődve is remek koncertjét, amíg Jeremy Bolmot interjúvoltuk meg. Szegény…  vagy a 4. őt faggató szerencsétlenek lehettünk mi, mégis fülig szájjal, régi ismerősként üdvözölt. Valóban nagyszerű fazon… na de erről majd később!

IMG_0581.JPG

"Oh, stop it you!"

Unatkozni persze a szünetekben sem sikerült: az ország minden tájáról, sőt Erdélyből is jöttek emberek; laza, oldott hangulat volt, idegenek viccelődtek egymással, Metallica pólók cserélődtek le TA-ra a lengyel merches srác előtt (az underground újabb győzelmeként a fesztiválmetál felett, egyben szépen illusztrálva egy egészséges generációs váltást is, hrá!), és egyéb termékek is pörögtek: még egy macipulcsira is beruháztam, fejjel menve trendelveimnek… ezzel se voltam egyedül. Egyszóval minden adott volt egy fullos, egymás hajába mászós, fejmagasban kalimpáló lábak közt evezős, lökdösődős-hörögvebőgős klubbulihoz. Sőt, még csak tömegnyomor sem volt, és a fülig varrt, lenéző tekintetű scenehuszárok is vagy nem jöttek, vagy lelkes kis fanboyokká, fangirlökké fejlődtek vissza erre az egy estére. Ezek után nagyot vártunk tőlük, nagyon nagyot…

És egy fikarcnyit sem csalódtunk.

Mondjuk a Dad Punchers kénytelen s kelletlen elmulasztását nem pótolhatom pár dicsérő szóval, de a derűsen kiáramló több tucat ember, a kérdezz-feleleknek hangulatos aláfestést adó, tempós kis nóták velem elhitették, hogy nagyszerű bulit hagytam ki (és a 7”-s EP otthon ezt igazolta). "Tróger pankk" (bummer punx) muzsikájuk egy romantikus átmenet a technikás emo, a college rock és a lassú skatepunk között. Hát még milyen öröm volt látni az ocsmány időben és akár országos távolból csak TA-ért jövő morc magyar arcokon bujkáló félmosolyt, ahogy az első párlatért lódultak kifele a dühöngőből... Úgy látszik, mégis tudtak hatni a közönségre, még annak ellenére is, hogy féltem, az valami húsdaráló HC-t vagy baszós-hányós prolipánkot vár Touchéék elé. Ehhez képest egy hangulatilag is flott nyitányt adtak a hamarosan eldurvuló érzelmi kalandozásokhoz. (A diktafonról vissza tudtam hallgatni azért, a beszélgetés feléhez akaratlan is megadták az indie-filmszerű hangulatot.) Bravó! Ha ez lenne a punk jövője, panaszra okunk nem lehet!

IMG_0797.jpg

"A kezem... egy... DINOSZAURUSZ!"

Az őket váltó, TA-nak megágyazó Self Defense Family zenészkommunája egy abszolút pozitív csalódásként maradt meg bennem. Konkrétan élveztem, pedig a neten lelehető felvételek alapján egy szuperlassú, a new wavebe átforduló, haldokló brit punk kópiának képzeltem, dallamos aláfestéssel (ez idáig még elmenne...), és egy torkát szaggató eszelőssel az élen, aki elkúrja az egészet a mániákus, ütemtelen prédikációval. Nem voltam messze az igazságtól, de az azóta megesett zenekari érés, basszercsere egy cuki (és ügyes) fekete csajra, és az élőben megszólaló hangrendezés több emeletnyit javított a produkción, egyfajta spokenword-punk-shoegaze fúziót szült, kellemesen pszichedelikus felhangokkal.

IMG_0685.JPG"Ebben az országban olyan gyorsan elmegy a pénz! Ma váltottam 30 dollárt, és kaptam valami... legalább 7 milliárd forintot! Hogy a fenébe osztjátok be? De tényleg, HOGYAN?... Na mindegy is, ez a nóta könnyen átélhető lesz akkor. A címe "Épp Átmegyek Pár Szarságon".
- Nos, átélhető volt.

A post-punk jó definíció lenne, ha a Joy Divisionnel és a Police-al az élen valami egészen más nem nyúlta volna le a megnevezést, amúgy a mai napig nem tudom, milyen alapon(, mert ezeknek kb. közük nincs a punkhoz). A brillírozó lead gitárossal, és őt támogató, több rétegnyi alig torzított textúrát toló húros alakulattal csak még inkább fokozták azt a szentimentális, ünnepélyes várakozást, amibe Jeremyéknek kellett majd betoppanniuk. Egyszerre volt pihentető, flow-élményszerű és kedves élmény bent lenni rajtuk, teljesen másra számítottam. Patrick, az USA-ban underground kultfigurának számító frontember néha bele-belecsúszott a tiszta énekbe, kár, hogy rendszerint hörgött és üvöltött... komolyan hiszem, hogy tisztán kísérve sokkal faszábban szólna a banda. Elképesztő a természetessége, a lehető legjobb értelemben „nem érzi a színpadot", mintha csak egy haveri körnek mesélne: még a szar vicceit is szívből megnevettük.

Végül kértek egy helyet, ahol aludhatnak ma (nagyon DIY!), és elhúztak egy jó kis záró nótát. A buli legjobb dalai egyértelműen a Self-Immolation Family, a Not Considered a Flight Risk (We’re all made equal, Person to person, There’s so many people! - Mind egyenlők vagyunk, Tagtól tagig, Hisz annyi az ember!)  és az I’m Going Through Some Shit voltak. Jót tett nekik, hogy most nem a szövegen volt a hangsúly, mint a felvételeknél, és mikor később ezt Marynek, a harcművész gitáros lánynak meséltem, hálásan fogadta a kritikát. Ilyet se sűrűn tapasztalok!

IMG_0687_1.JPGA SDF minden tagja úgy festett, mint liberális diákaktivisták. Valszeg azok is. 
És ez szerintem tök jó dolog. 

Lenyugodtunk és majdnem el is kényelmesedtük. Ideje volt eltekerni egy rapid cigit, majd a secperc alatt beálló Touché Amoréra beviharzani. 2 perc csendes kapcsolgatás alatt majdnem (kényelmesen) megtelt a kisterem, majd egy kicsit el is hallgatott…és berobbant a Pathfinder, és elszabadult valami. Uram Istenem, köszönöm Neked az ilyen koncertekért. Katartikus volt. Minden egyes dalt együtt hörögtünk és üvöltöttünk, semmi szükség nem volt kihangosított vokálra sem. A lengyel, barátságos favágó külsejű turnémenedzser felügyelte a biztonságot (és bólogatott hevesen a színpad mellett), de egészen a végéig hagyott mindenkinek mindent… már a feledik perc után rohantak a színpadra az emberek, hogy a szaltók, backflipek és fejesek variációival (minden értelemben) elmerüljenek a közegben, s hogy aztán a padlón üvöltsék ki a szívüket. (Touchéék pedig mindezt teljes megszokottsággal kezelték.) A banda egyszerre nagyon emberi és elsöprő intenzitású: nem csak a cizellált számokat tudják élőben tán még a közel hibátlan albumoknál is delejesebben átadni, hanem a "showban dús" kommunikációt is fölöslegessé teszik a dalokon túl: Tyler többször mászott előre „belógatni” a basszert a közönség(es) leglelkesebbeknek, Jeremy elmesélte, hogy az Adieux egy félig magyar lánytól vett búcsú, megkért, hogy énekeljünk vele, és kéretlenül is ritmust tapsoltunk minden egyes számhoz, ahol leállás volt. A bent levő nagykábé 160 emberből legalább 60 TOMBOLT. Pogó, bunyó nem volt, csak erős lökdösődés, hogy minél hamarabb férj oda szöveget üvölteni a percenként közönségbe nyújtott mikrofonba, hogy lásd, mint hal meg és éled újra (a turné legalább 20. állomásán, nem mellékesen) Jeremy a színpadon, vagy hogy tépi szét a dobokat Elliot. Zseni az a gyerek, koffein folyhat az ereiben.

IMG_0826.JPG

Soha nem volt menőbb a rózsaszín Fender. Soha.

Megdöbbentő, hogy 22 számot toltak el, majdnem egy teljes órát (2 albumnyi dalt) játszottak, és ez szinte elröppent, ahogy sorjáztak egymásra az bömbölő slágerek. Láttam az arcokon, hogy tényleg át- meg átélik a kis traumákat és kis megkönnyebbüléseket, amikre a dalok reflektálnak. Az emo itt tényleg emocionálist jelentett. Hatásszünetenként 20 másodperc hangos zihálás, törölközés, vizes pólókat fejő textilnesz hallatszott csak: roppant energiák mozogtak a teremben. Megtapasztalhatta bárki, milyen is az igazi "lélegzetvisszafojtva várakozó csend". A Home Away From Here-re egy kisebb harc alakult ki, a Praise/Love – Anyone/Anythingre egyként ugrált mindenki, az Amendsre („Ha számít ez… sajnálom! S tudd: a legjobbra törekszem.”) benedvesedett a szemem… Az Is Survived By varázsát ("Hát írj meg egy dalt, mit mindenki énekelhet, ha elmész, ez él tovább, ez által nem felednek!") tökéletesen átadta az egész szituáció: pontosan azt éltük át, akkor és ott, amiről a dal szólt. Persze, hogy visszatapsoltuk őket (nem is nagyon kellett noszogatni a bagázst, látszott, hogy akarnak még adni), és elpörgettek egy fergeteges Honest Sleepet – Jeremyt a magasba emelte, majd Szent Jobbként körbehordta a tömeg... mire ő kezünkbe adta a mikrofont, amibe a dal utolsó 8, mantraszerű sorát egymás nyakába mászva üvöltöttük:

"I'M LOSING SLEEP!
I'M LOSING FRIENDS!
I GOT A LOVE-HATE-LOVE,
WITH THE CITY I'M IN!
I'LL COUNT THE HOURS,
HAVING JUST ONE WISH:
IF I'M DOING FINE,
THERE'S NO POINT OF THIS."

IMG_0843.jpg
"Én már nem alhatok,
Sok barát elhagyott,
Szeretem s gyűlölöm
E várost, hol lakok;
Órákat számolok,
Csak egyre vágyhatok:
Nincs erre szükségem,
Ha tényleg jól vagyok."

Ez egy igazi „magic moment” volt minden jelenlevőnek… Végül visszaevickélt a deszkákra, kijelentette, hogy legyen, kiprovokáltunk egy utolsó dalt, van 47 másodpercünk bemutatni neki a legőrültebb szart, amit Európában láthat (gondolom sokan küszködtek itt a pucérra vetkőzve fetrengés dilemmájával) – a záró Nine alatt elleptük a színpadot, mint a sáskák, körülrajzottuk a fülig száj, egymásba és cuccukba kapaszkodva daráló bandatagokat, és elsikítottuk a záró sort. Turnémenedzser úr még egy pacsit megérdemel, mert nem csak, hogy észrevétlen biztosította a muzsikusok biztonságát, de a mi kedvünket se törte le, mikor fegyelmezett – ilyet magyar szekus sose hagyott volna. A beálló csöndben még sokáig visszhangoztak a hurrák, a levonulók páraknak személyesen köszönték meg nagy pacsizás-ölelkezés közben, hogy ekkora showt nyomtak, nyomtunk. Valóban feloldották a színpad és a nézőtér közti mítikus teret: az csupán egy emelvénnyé vált, és együtt léteztünk majd’ egy óráig, annyira, amennyire komplexusos, zárkózott magyar szívecskénkből csak kitelt.

IMG_0894.JPG

Aztán átrohantunk az új ismerősökkel tökig/sunciig leizzadva az utolsó 74-s trolira és hazáig lihegtünk tátott szájjal-szemmel-szívvel. Ilyennek kell lennie egy ÉLŐ koncertnek. Alázat, profizmus, hatalmas líraiság, önkívület, túláradó érzelmek, közösségi érzés, és egy kis vandálkodás – sorba pipálhattunk mindent. Ezzel garantálták a fiúk, hogy bármi is történjék, őket Túléli Ez az este, amit megoszthattunk egymással.

~

készítette Nemesúr (/Nemes Márk)
fotózta Varga "EstiKornél" Zsombor
Köszönjük a NEW BEAT, a Dürer Kert és a Touché Amoré kedvességét és közreműködését!

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr425670614

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum