Négy éve járt nálunk utoljára a Satyricon, a Hajón pedig hét éve léptek fel. Akkor a frissen kiadott és a rajongókat rendesen felháborító Now, Diabolical lemezzel turnéztak, most pedig egy szintén új irányú és szintén vegyes fogadtatású self-titled albummal jöttek. (A koncerten készült fenomenális képeimmel sikeresen happoltam Réti Zsolt elől az Év Fotósa díjunkat.)

Essünk is gyorsan túl a tajvani Chthonic (vagy ha úgy könnyebb kimondani 閃靈) nevű előzenekaron. A kb. 15 éves fennállású banda dallamos-szimfónikus-folkos black metal jelegű zenét játszik, de szerintem egy Children of Bodom metalcore-al keverve sem áll sokkal messzebb a valóságtól. Hallottam már két albumukat is, köztük az újat is, de szépen elmentek mellettem mindenféle emlékezetes hatás nélkül. Élőben is hasonló a helyzet pedig általában koncerten minden jobban megfogja az embert. Igazából nagyon szimpatikus az egész zenekar (de az emberek többségének nem véletlenül főleg a kivágott rucijú bőgős csaj), a frontember Freddy jópár mondandót direkt a magyar közönségnek intézett, kegyetlen profin és rutinosan játszottak, szóval minden rendben volt, de a zene valahogy élőben sem fogott meg.

Na de térjünk rá a főbandára, a Satyricon-ra. Rengeteget lehetne beszélni magáról a bandáról a koncert helyett és valamennyit kell is. Kezdjük is azzal, hogy két mérsékelten sikeres lemez után, a Nemesis Divina-val leszállították a 90-es évek norvég black metal-jának egyik klasszikusát és egyből bekerültek a legfontosabb bandák közé. Olyan szinten, hogy ha lemez ajánlatot kérne valaki abból az érából, erre gondolnék először. Aztán mit csinálnak? Gyakorlatilag pénzügyi öngyilkosságot követnek el a következő Rebel Extravaganza lemezzel. Image, zene, minden kifordul magából, mindenki csak pislog, és (nem találván a magasztos nótákat) hirtelen sokan el is fordultak tőlük. Jelezném, nekem ez a rideg, mizantróp lemez a kedvencem tőlük. Aztán jött a hasonló, de direktebb és fogósabb Volcano, majd a Rebel-nél is nagyobb meglepetést okozó Now, Diabolical. És akkor itt álljunk is meg egy pillanatra, hiszen ekkor volt a múltkori Hajós koncert és (a koncerttel ellentétben) élénken előttem van a zenekarral szemben akkor mutatott hozzáállása a rajongóknak. Konkrétan öt emberből négy nem hogy a szemét ráncolta, de kb. leköpte volna őket. Fúj, mi ez a black’n’roll, mi ez a tingi-tangli lemez, “ez szinte olyan mint a Tankcsapda”. Pár hónapig én is köztük voltam, annyira nem tudtam mit kezdeni a lemezzel. És fontos hozzátenni, hogy nem azt éreztem, hogy nem jó az új irány, hanem azt éreztem, hogy egyszerűen gyenge a lemez, gyengék a dalok. Tizedik hallgatásra is szentül meg voltam róla győződve, pedig mekkorát tévedtem. Mert ahogy bekattan az embernek, hogy igazából mi is lenne ez, rájön, mennyire király nóták ezek. Tényleg azok! A soron következő Age of Nero is hasonló és legalább olyan jó volt, aztán jött a nagy szünet. Most meg itt a self-titled lemez, amivel még mindig bajban vagyok. Egyik nap 2 pontot adnék rá, másik nap meg 5-öt. És a legeslegrosszabb, hogy pontosan azt érzem, mint anno a Diabolical-al. Nem az, hogy nem tetszik az új irány, hanem összességében gyengének érzem az anyagot, tolnám is rá a 2 pontot. Néha viszont 5-öst érzek, meg hát az előző tapasztalat mutatja, hogy pont így mellé lőttem anno is. Gondoltam majd a koncert segít rajta, de nem sokat segített. Majd az idő. Satyr maga is írta, hogy sok idő kell az új anyagnak, hogy hasson. De mennyi? Már hónapok teltek el, grrrr.

Már a koncert előtti pakolásnál eszébe jutatták a nézőknek, hogy persze Satyr a zeneszerző, de ő csak a banda egyik fele (még ha nagyobbik is), ugyanis Frost óriási és fenséges dobszerkója gonosz monstrumként bámult le ránk. Az új album g*cire unalmas intrója a Voice of Shadows közben meg is jelent a zenekar (négy darab bérnégerrel kiegészítve, akik közül én csak a meghízott Anders Odden-t ismertem meg, a többiek kb. hidegen is hagynak), majd az örökkévalóságnak tűnő intro után bele is csaptak egy ősrégi nótába, a zúzós Hvite Krists Død-ba. Ez sem egy rövid nóta, főleg ha az ember nem kíváncsi rá. Utána viszont végre jött Now, Diabolical címadó nótája. És akkor itt kicsit előre és hátra is ugranék a cikkben. Hát bassza meg, a Mother North-ra (a slágerre!) van olyan őrjöngés, mint ennek az albumnak a nótáira. Persze tudom én, hogy ezek azért direkt koncertre való dalok, de akkor is. Ha legalább annyi ember énekli ezeket, akkor vagy csak agyatlan fikázás a még manapság is hangoztatott “A Volcano után fel kellett volna oszlaniuk!” jellegű pocskondiázás, vagy legalább annyi ember van aki EZEKRE a nótákra kíváncsi és nem a régiekre! Bármelyik is igaz, innentől NINCS létjogosultsága a fikázásnak, mert ha legalább annyian jönnek ezekért, mint a Nemesis Divina dalaiért, akkor lehet gondolkozni, hogy tényleg szarok-e azok a dalok. A nóta közben ment a közönség énekeltetés, nagy sikerrel, és legalább ennyire élveztük a (szerintem) black-esebb Black Crow on a Tombstone-t is, amely ezúttal egymaga képviselte az előző Age of Nero albumot és amiről csak annyit tudok mondani hülyepicsásan hogy "Húúú mekkora vooooooolt!" Lassan jöttek az új nóták is, az Our World, It Rumbles Tonight nagyon bejön, itt is tetszett és közönségnek is ismerős lehetett, mert azért szépen volt rá mozgás. Elővették még a Nekrohaven-t is, ami szerintem túlságosan erőltetett és gagyi, élőben sem volt sokkal jobb, aztán a majd tíz perces The Infinity of Time and Space is terítékre került. Ez albumon néha elkap, de itt rettentően untam, főleg hogy ilyen baromi hosszú, szerintem nem lett volna szabad ezt koncerten elsütni. A Volcano-ról a Repined Bastard Nation-t kaptuk, meglepő módon nem volt Fuel for Hatred, pedig az encore-ban illett volna. Volt viszont Forhekset és Mother North a Nemesis Divina-ról. Az előbbinek kimondottan örültem, jó darálós nóta, ami azért elég szép kontrasztot teremtett a menetelős Diabolical nóták mellett. Amik közül jött az elmaradhatatlan K.I.N.G és a Pentagram Burns, és bátran ki merem jelenteni, hogy ezekre volt a közönség részéről legnagyobb őrület, pedig hét éve ez még a “mi a fasz ez a szar” kategóriába esett. De ami a számomra a legnagyobb élmény volt, az a To the Mountains. Biztosan volt aki ezt a számot unta, hiszen elég monoton és hosszú dal, pont ezért sohasem gondoltam volna, hogy élőben hallani fogom. Fenomenális volt. Egyike volt azon néhány dalnak ahol maga Satyr is gitárral kezében nyomta a bulit.

Nekem egyébként még mindig szokatlan kicsit Satyr frontemberséghez való viszonya, olyan fura minden megnyilvánulása, pedig nem csinál semmi olyat amit más frontember ne tenne, csak tőle olyan szokatlan és néha szinte idétlen. Persze inkább tolja csak a közönség énekeltetést és a hasonlókat, csak furán áll neki. Ilyen (stíluson belül) nagy bandánál felmerül a kérdés, mennyire hakni szagú a produkció, nos én ezt egyáltalán nem éreztem. Kellően hosszú volt a koncert és a többi turnéhelyszín setlist-jét megnézve látszik, hogy koncert kb. kétharmada fix, a többi viszont elég random. Sem az új, sem a régi albumokról nem ugyanazokat a dalok játszák a különböző helyszíneken. Profi banda lévén, másról nem nagyon tudok írni. A hangzás remek volt, a zenekari játék pontos és profi, Frost pedig még mindig egy állat (akiből egy propellerező haj fergetegen kívül nem sokat lehetett látni). Bekaphassák a zenekart fikázók, de a zenekar is, mert nem volt egy szám sem a jó öreg Rebel-ről.