A New York-i utcák szemetét nem is fújhatta volna össze jobban a szél, mint azt tette a '80-as években! Izgalmasabbnál izgalmasabb zenekarok tömege nőtt ki a brooklyni szubkultúra égisze alatt. A washingtoni Bad Brains vagy a Minor Threat felbukkanásával kezdetét vette egy magát a hardcore jelzővel a többi stílustól, és azok értékrendjétől megkülönböztető tömörülés, aminek a rokoni kötelék jóvoltából Freddy Cricien is egészen fiatalon szerves részévé vált. A világon működő, főleg jobboldali kormányok konzervatív, klerikális, és túlszabályzott politikájának egyenes folyományaként Angliából megkaptuk a punkot, Reagannek köszönhetően pedig a hardcore-t.

Ezért is érthetetlen, hogy volt képes eljutni ez a műfaj az évek során a szélsőségesebb eszméket vallók széles táborához, valószínűleg halvány gőzük sincs arról, mi is az alapkoncepciója ennek az egésznek. És hogy 2013-ban miért kezdem múltidézéssel a tegnapi beszámolót? Az egyik oka az, hogy az első három zenekarból jóformán alig láttam valamit, így írni sem tudok róluk túl sok mindent. A Nasty-t megnéztem volna, de túl korán kezdett. A Your Demise cseppet sem kötött le előzetesen, és ugyan adtam nekik 2 nótányi időt, ez a fajta breakdown rengeteg nekem egyáltalán nem pálya. A Deez Nuts-ból szintén 2 nóta volt a tűréshatár, zokogva menekültem inkább beszélgetni a ritkán látott arcokkal. A másik ok pedig nem más, mint az, hogy az egészen kiváló Bane buli után engem ez a tegnap este inkább egy állatkertre, mint sem hardcore bulira emlékeztetett. Hiába, rajtam is nyomot hagynak az évek. A tolerancia küszöböm sem éppen a régi, de tapasztaltam egy-két olyan dolgot, ami egyáltalán nem tetszett, kezdve a tinilányok színpadon táncolgatásától a a néhol túlzásba vitt agresszióig. Sem erről, sem arról nem szól ez a buli, és egy ilyen NYHC alapvetés, még ha ilyen népszerű is, nem vonzhatna ennyi degenerált marhát! Ezen a ponton be is fejezem a rinyálást, és rákoncentrálok arra, amiért mégis érdemes volt a hétfő estét a Hajón tölteni.

A Madball messze tart már a legerősebb felállásától, de ameddig Freddy és Hoya képben van, szinte mindegy is, hogy ki a másik két tag, onnantól, hogy nem Matt Henderson gitározik, engem nem érdekel. A For My Enemies-be úgy kezdtek bele, hogy a hangosítás igencsak vékonyka volt. Nehezen is kaptam el a fonalat, de mire elértünk a Can't stop,Won't stop-hoz, már földhöz vágtam a korsómat, és megindultam a sűrűjébe. Van még pár zenekar, még ha nem is túl sok, akiket képtelen lennék hátul, csendben állva végignézni, a Madball az egyik iskolapéldája annak, hogy csalja elő az emberek rejtett tartalékait, egyszerűen nem lehet megállni, muszáj  a tűzvonalban lenni, muszáj ezt a hatalmas energiát pozitívan feldolgozni!

Hold It Down, aztán Get Out, amit Freddy remekül vezetett fel, és nagyon ötletesen szabdaltak ketté, ezzel is fokozva az indulatokat. Néha becsúszott pár ismeretlen nóta, mivel évekkel ezelőtt felismertem a tényt: a Madballtól már nem kapok többet, jobbat annál, amit a Hold It Down-ig bezárólag felmutattak, ezért inkább felhagytam az új albumok messiásként várásával, és más irányba koncentráltam a figyelmem. A Smell The Bacon viszont úgy ba*ott, ahogy kell. Freddy igencsak leszálkásította magát, hajat is növesztett, de a mozgáskultúráját akkor is felismerném, ha Justin Bieberré maszkírozná magát. Down By Law, Look My Way, Streets Of Hate, It's My Life, ha nem is hiánytalan, de teljesen pöpec old school show. Nagyon díszes társaság vett körül, régmúlt időket sikerült újra megidézni, még ha mi nem is szántottuk fel a pitet vagy a deszkát, azért aktívan kivettük a részünket.

Ideológia vita bontakozott ki, hogy a köztudottan gengszter életet élő Hoya és Freddy vajon mennyire képviseli hitelesen a hardcoret, de amondó vagyok, hogy amíg így nyomják, amíg Hoya napra pontosan tudja, mikor léptek fel a Riff-Röff Klubban (ma pontosan 17 éve!!!), amíg Freddy ilyen tisztelettudó azok irányában, akiktől a sok zöldhasú befolyik, addig ez a kérdés másodlagos. Elvitathatatlan érdemeik vannak a színtér előretörésében, és 25 év elteltével is megmozgatják a tömegeket. Kell ennél több? Magvas gondolatok híján, de az utca bölcsességével megáldva, álljon itt a végén egy örökbecsű Madball rizsa!

Don't tell me, you can't tell me
How I choose to live my life
Don't tell me, you can't tell me
The way I choose to live my life