Az Apey & The Pea tavaly júniusban jelentette meg debütáló lemezét Devil’s Nectar címmel. Az album hihetetlenül jó kritikákat kapott, mind itthon, mind külföldön. A hol doom-os, hol groove-os, hol grunge-ba hajló zenét játszó csapat énekes-gitárosa Áron Andris állt rendelkezésünkre egy beszélgetés erejéig, ahol szó esett múltról, jelenről és egy fényesnek tűnő jövőről is.

Kezdjük egy rövid visszatekintéssel. Milyen út vezetett a megalakulástól az első lemezig? Korábban ha jól tudom volt egy EP-tek.
A: Nagyjából szerintem ugyan azaz út amit minden mai bandának meg kell tennie ahhoz hogy előrébb lépkedjen apránként, nem mintha bármi gigantikust elértünk volna... röviden rengeteg szar buli, kellemetlen élmény, sok sok pénz és idő, aztán egy két kis remény foszlány, majd újra szar bulik és szar élmények, rengeteg hiba, egy jó buli majd egy újabb leégés, amatőr hibák, pozitív élmények, ezek mind együtt járnak, szóval igen nagyjából így telt az első 3-4 évünk. Nem volt egyszerű de mostanára hála az istennek eleget hibáztunk ahhoz hogy végre tudjunk racionális fejjel fontos dolgokról időben dönteni (nevet).

Erősen úgy hangzik az első album, mintha mindhárom tag magával hozta volna a hatásait. Könnyen ment ezeknek a hatásoknak az összegyúrása? Milyen céljaitok voltak a Devil’s Nectar-ral?
A: Oh abszolút. Probléma nélkül, igazából ilyeneken is csak akkor gondolkozunk amikor valaki megkérdezi, mind a hármunknak teljesen más hatásai vannak, Maki inkább a tahóbb kompromisszum mentes odabaszós világból jön, Zolika a lágyabb melodikus zenékből táplálkozik és igyekszik minél több harmonikus hangulatot vinni a számokba, én inkább klasszikus régi vágású öregembereknek való szarszemét zenei világból nyúlok. Nem hiszem hogy lett volna tudatos célunk a Nectarral, ha valaki megismer minket személyesen akkor ez ki is derül elég gyorsan hogy miért (nevet).

Prezentálni akartuk azt amik vagyunk, és ahogy szólunk a próbateremben vagy élőben, hogy ne legyen zsákbamacska. Hogy ez valakinek tetszik vagy nem, az már nem számít, nyilván nem szarom le de ez első sorban hogy mindenkinek tiszta legyen maga a banda és a zene bármennyire is klisé dumának hangzik mindig is önmagunkról szólt és amíg ez így marad addig a zene sem fog változni.

Terveztek még más dalokhoz is klipet  a Judason kívül?
A: Februárban mutatjuk be  a lemeznyitó "Nazareth"-re forgatott boszorkány üldöző videoklipet, amit Balogh Botond rendezett, sajnálatos módon senki sem focizik a videoklipben vagy maszturbál egy hatalmas kőlabdán de reméljük hogy ijesztő lesz.

Neked a zenekar mellett vannak egyéb projektjeid is. Az Apey & The Pea jelenti a fő prioritást?
A: Jelen pillanatban igen, minden felett, még a saját akusztikus szóló projectem felett is (nevet). Volt idő amikor ez máshogy volt, most egy hosszú darabig így lesz, de tervezek idén kirakni egy új akusztikus lemezt amint készen vagyunk ezzel.
  
Ki akarjátok élvezni az album viszonylagos sikerét vagy máris a folytatáson töritek a fejeteket?
A: Persze hát élvezzük mi nagyon, de mivel nincsen a tarkómon STOP gomb a Nectar megjelenése előtt bőven már elkezdtem írni a következő lemez riff-jeit, ami kábé nyár végére nagyjából a Nectar megjelenése után 3 hónappal már készen is volt.

A demókat tavaly novemberben fejeztem be és már decemberben elkezdtük írni a számok végleges formáit szóval igen, mivel sajnos nem voltunk 6 hónapos világ körüli turnén, hogy az megakadályozzon minket abban, hogy új lemezt írjunk mi mást tehetnénk mint kirakni egy még keményebb albumot.

Az zenei irány a Devil's Nectaron hallható stílus lesz vagy várhatóak zenei irányváltások?
A: Ezt így sajnos nem tudom, majd mindenki eldönteni magának, hangsúlyozom ismét mi csak jól szeretnénk érezni magunkat, szóval továbbra sem történik olyan hogy leülünk egy ovális asztalhoz átbeszélni hogy kinek milyen alakú gitárja vagy haja lesz és hogy milyen jellegű stílus irányokat vigyünk bele a zenénkbe (nevet). Ami jön az jön aztán az van, ezért nem szeretnék untatni senkit olyanokkal, hogy a lágy részek még lágyabbak lesznek, a kemény részek meg még keményebbek, nem is értem miért mond valaki ilyet 2014-ben egyáltalán (nevet).

Milyen módszerekkel dolgoztok? Értem ezt a dalszerzésre és a stúdiós munkálatokra.
A: Én demóval állok a többiek elé, ami lehet akár egy kész szám vagy egy vázlat gitárokkal, basszusgitárral dobbal énekkel együtt, ezeket eldöntjük hárman, hogy jók-e, majd elkezdjük össze jammelni és mindenki hozzá teszi a saját szarát, a végső formáját akkor nyeri el amikor már nem vagyunk képesek több ötletet hozzá tenni. A studióban igazából írni, változtatni már nem szoktunk, de nagyjából ugyanaz történik, mint a próbateremben csak mikrofonokkal és egy jó szakállas Bánházi Gáborral (nevet).

Egy lemezből sok esetben kihallható, hogy az adott stílussal lehetne-e külföldön valamit kezdeni. Ne vedd hízelgésnek, de ezzel lenne keresnivalótok. Vannak ilyen tervek? Egyáltalán mennyire gyötrelmes meló ez itthonról?
A: Köszi, hát nem egyszerű meló, aki hobbi szinten foglalkozik a témával az ne is várjon - minden tiszteletem -, de a Dürer Kertnél többet. Keményen átgondolt sakklépések sorozatának eredménye az, ahol épp vagyunk, a külföldi apró sikereink pedig részben az őszinte zenénknek és a hihetetlen lojális és összetartó rajongóinknak köszönhető, ahogy ez kiderült Európa szerte Moszkvától Zágrábig, valamint Josh Eldridge-nek aki a kanadai Grammy díjas Ken Mode zenekar managere, vele szeptember óta dolgozunk együtt és úgy néz ki elég sokáig így is fog maradni, mert rettentő módon hisz bennünk.

Lehet azt mondani, hogy mára az Apey & The Pea megtalálta a saját hangját?  
A: Lehet, de nem szükséges (nevet).

Neked ebben a szakmában mik a siker fokmérői? Hogy érzed meddig lehetne eljuttatni a zenekart?
A: A rajongóink nekem borzasztóan fontosak. Semmivel sem lehet összehasonlítani azt, amikor valaki elmondja nekem koncert után vagy levélben hogy mennyire fontos neki a zenénk és hogy mennyit hallgatja és hogy mekkora hatással van vagy volt rá. Ezzel régebben egyáltalán nem foglalkoztam, sőt egyenesen fostam rá, de ezúttal az Apey & the Pea-nél teljesen más a helyzet, számít, rohadtul számít, mert a nullából és a semmiből apránként építettem fel a saját két kezemmel az egészet és mindennél jobban büszke vagyok rá, mint bármi másra, amit eddig elértem az életemben.