RockStation

Felüvölt a téli táj: Black Hourglass - Szétfoszló ég, szélre vár (2013)

2014. január 22. - Nemesúr

BHG cover.jpgPécs lerúgott falú, törmelékes pincéiben egy nagyon szűk kis közösség évek óta megtesz mindent azért, hogy a környéken (és a mélyundergroundban) nomádkodó külföldi bandák mikrofont és pár maréknyi lelkes embert kapjanak, és egy-egy órát a világra üvölteni intelmeiket, fájdalmaikat, vallomásaikat. Szerencsém volt jópár ilyen bulin ott lenni – és eme kis kör egyik magva a Black Hourglass legénysége is. Akik most, ezzel az anyaggal kezdtek el valami olyasmit, amivel minden vendégüket überelték, és ami alig elképzelhető ma, Magyarországon: közel világszínvonalú screamót csinálni, a saját hangjukon, és a saját (magyar!) nyelvükön. 2013 utolsó nagy meglepetése lett ez az átütő erejű album. Véssétek be a nevet, mert ők négyen olyasmit hozhatnak a hazai undergroundba, ami már nagyon, nagyon régen volt, és amire az már igazán megérett. Fordulópontot.


Kivételes helyzetből írhatok: a Black Hourglass növekvését saját szememmel, fülemmel és testközelből követhettem. Már az első koncertjeiken is volt valami imponáló direktségű erő, egy majomkodástól mentesített katartikus előadás, amit csak a legvadabb, legintimebb tengerentúli hardcore-bulikon készült fényképeken látsz. S ezt újra és újra derekasan prezentálták, akár egy zárt körű próbaterem-végi falbontásban egy csípős koraőszi estén, akár a 2012-s Rockmaratonon a Nuskull Pitben, majd' száz ember előtt. Egy vérben forgó torkú, eszelősen, akkor még mikrofonnal körberohangászó frontembert, három puritánul maguk elé meredve csipő- és lobonccsapkodó csávóval megtámogatva. Sok zajjal, törésekkel, hisztérikus énekkel és hangulatkeltéssel, és egy nagyon erős, de csak és kizárólag egyetlen huzamban leadva élvezhető, szinte utaztató EP-vel, az I.-l, majd az ehhez addendumnak tekinthető Wolf-Shaped Cloudsal közös splittel.  Aztán a lett Parára előtt 2013 tavaszán a Pécsi Est Caféban, ahol egy, a post-metalba tartó, nehéz, döngölős, hömpölygős, megfontoltabb vonalba vágtak, Krisztián pedig nyakába vett egy gitárt, amin legalább annyit szaggatott, mint a torkában (meg a lelki életében). Láttam, hogyan gyarapodik, érik valami mássá és többé, valami egyre sajátosabbá több közép-európai miniturné és pár elejtett híradás során a produkció. Mégis, ez, amit a maró idők beköszöntével löktek elénk, nagy diszkrécióval, ez valami egészen rendkívüli. Távolabbra tekint a post-rock, a post-hardcore, a screamo, a crust közhelyein és sémáin, nem szükséges műfajismeret sem az élvezetéhez: egy hipnotikus, mégis, a legkevésbé sem altatós, érzelmi viharverés a végeredmény, amit szinte mintha egy másik zenekar kreált volna. Mindig öröm látni, ha a zene a megalkotóival együtt fejlődik tovább, pláne, ha ilyen a végeredmény.

BHG group 2.jpg

Gyönyörű flow-ként kapcsolódnak itt is egymásba a dalok, a lassú, kimért, érzelmi erejükben is rideg dallamok (egy alaposan torzított, rozsdás-fémes disszonanciával a hullámok mögött) beszippantanak. A borító montázs Patrick Fürli munkája: félig hideg, impresszionista tájkép, félig elveszett barlangfestmény – egy szétcsúszott bölény, fordított fák, lüktető narancs a sarokban – egy kozmikus felborulás, egy absztraktabb világ előjelei. Elveszik a rend az életből, fásult vagy és fájsz, kóvályog a fejed, itt akarod hagyni a földi életet. Olyan erejű... elvágyódást éreztem a számok alatt, amit nagyon régen nem már bármilyen más, ennyire a nyers hangzásra és atmoszférateremtésre fókuszált banda dalait hallgatva. Talán 1,5 éve a Samothrace lemeze volt az egyedüli, ami hasonló trip-élménnyel szolgált. Persze, vannak itt is áthallások: a Pianos Become the Teeth, La Dispute, első demós Touché Amoré és At The Drive In eltörpülnek az európai, különösen a francia screamo legendák – nevesen a Sed Non Satiata és mindenekelőtt a Daitro – befolyása s azon zenei líraiság mellett, mint aminek a  Képzelt Város is mestere, de ezek az elemek mind-mind ott kavarognak a langymeleg sáros esőben és jégfúvásban, ami ez a lemez a fülnek. Viszont a számok ütemezése ezeknél összeszedettebb, kevésbé felzajos a lüktetés, és csak néha – viszont akkor nagy hangsúllyal – kúsznak be a tiszta blokkok.

BHG group.jpg

Ami különös, és mégis hatványozza a BHG erejét, azok a magyar szövegek. A tény, hogy a bandcamp screamo oldalának toplistásai – magyar és magyar nyelvű zenekarként – a lemez megjelentetése óta, igazolja persze azt is, hogy a nyelv egyrészt másodlagos ebben a zenében, másrészt hogy a magyar nyelv lírai ereje még az idegen ajkú hallgatókat is szíven ütheti! Ezek a sorok egyszerre többek pusztán minőségi dalköltészetnél és kevesebbek az igazi költőiségnél, a lemez legfőbb extráját adják, bár szerintem még ezen a téren lehetne csiszolni is. Ugyanis puszta szavakként berobbanó benyomások, képek, érzet-villanások, sorok alkotnak egy nagyon mélyre ható szövegtestet: egy torokszorító érzés, egy idegen szabadságvágy átadására törekvés szakad fel a maga kiforratlanságában, és ez a kiforratlanság csak még nyersebbé és zsigeribbé teszi a hallgatói élményt. A 4. szám összes szövege a lemez címadása maga: a mantraszerűen üvöltözött „Szétfoszló ég, szélre vár!” minden egyes ismétlésnél mintha valami újabb rétegnyi tartalommal telne meg... Engem ennek ellenére igenis zavar, hogy nincsenek szavatosabb formában a sorok, még ha értem is a célzatosságot: nyelvtanilag gyakran nehézkesek az egymás mellé szórt szavak, a rímek sántítanak, néhány különösen jól eltaláltat pedig néha üresen puffanók tompítanak. Mindezek ellenére a magyar dalszövegírás talán legjobbja így is a Téveszme óta, ezek a szövegek kis túlzással nyomtatott, kortárs verseskötetekben is elférnének. És végre, végre valóban személyes, valóban emberi, közeli a témakör is: egy sajátos körhöz tartozó, vagy csak saját értékrendjéhez hű ember (akár a kör, akár a szubkultúra legkisebb említése nélkül) fájdalmas felismerései, hogyan szakad ki kénytelen is az őt körülvevő közegből, a rácsodálkozás, hogy „volt, amit hagytam elveszni – mégis megmaradt minden”... A magányon és a korábbi haverok, környező emberek értetlenségén és hidegségén felülemelkedés dalai ezek. Legalábbis az én olvasatomban. Viszont a lírai nyelv a folyamatokra és az érzületekre teszi a hangsúlyt szimbólumok és leírások helyett, így mindenki behelyettesítheti a maga kálváriáját. A screamo tökéletessége így valósul meg – kiüvölteni a szívünket egy érzéketlen világ ellenében, amit többé nem értünk, és ami többé nem ért meg minket. Viszont mindezt a legkevesebb önsajnálat, depizés és fröcsögés nélkül, egy érett magasságból.

BHG logo.jpgminimalizmus és sötétség - a zenekari logó

Ha pár durvább vágtázós blokk, akár röpke tekerős-disszonáns szösszenetek is színesítenék a dalokat, és a versnyelv tisztulna, akkor ez egy tökéletes album lenne. Így viszont „csak” kimagasló. A jutalomjátékot a lassan már országosan ismert slammer, TG (Tengler Gergely) vendégszereplése adja (a bemutatkozó EP-n helyet kapó Ázza delejes felvételén már dolgoztak együtt barátjukkal a fiúk, de ez a dal körökkel übereli még azt is) – könyörgök, valaki verjen a csóka alá már egy kibaszott saját zenekart, üvölt érte, üvölt vele – az Életerődben utáni rejtett számban. Akár harmatozás egy orkán után világosodó mezőn. Idézni is alig tudok belőle, egy elképesztő mindtrip az egész, annyira szép a Listener-i „talk music” és a melodikus screamo ilyen találkozása. „Ha becsukom, sírkő, ha kinyitom, kötet! – Ereid alatt sátortábor... Dráva: követ mos a parton, dagály, kiömlő öntisztítás hordaléka – Az ég közelsége ölel, a jég közössége elöl – BECSUKOM” – Na, ez. EZ már bizony költészet. A szavak sodra Weöres Sándor és Jack Kerouac legjobb pillanatait juttatja eszembe, mégis más, saját gyerek.

BHG group 3.jpg

Aztán jön majd a limitált bakelit, a külföldi kiadó/terjesztő, és annak felfogása, hogy ezek a srácok mindezt teljesen önmaguktól, DIY etikával, saját erőből és áldozatokkal valósították meg, és akkor meg is lehet keresnie az állát minden nyakig kivarrt hardcorearcnak meg fültágítós pozőrnek bokamagasságban – hogy JÉ, ilyet is lehet. (Csoda-e, hogy már tűkön ülve várom az elborult, felkavaró, monokróm klipeket?) Krisztián azt suttogja az Eveződnek elején: „Egyszer az életben... hadd kérjek egy percet... hogy lélegezhessek”. Mire vége a lemeznek, nektek is szükségetek lesz rá. Adja az ég, a borús, tépett, téli ég, hogy a Black Hourglass és a Széfoszló ég, szélre vár legyen az a friss levegő, mely a hazai screamo/hardcore körök s a mindennapokban magukra maradók renyhe ereibe új erőt visz el!

~

A zenekar bandcamp oldala, ahol A TELJES ALBUM MEGHALLGATHATÓ ÉS LETÖLTHETŐ:
http://blackhourglass.bandcamp.com/album/sz-tfoszl-g-sz-lre-v-r-2 

Ill. facebookjuk: https://www.facebook.com/blackhourglass 

Egy másik, direkt letöltőlink:
http://www.mediafire.com/download/p1cwpgh9eamdihw/black_hourglass_-_szetfoszl%C3%B3_eg_szelre_var_%282013%29.zip 


~

 by Nemesúr
(/Nemes Márk)

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr555774505

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum