Az év felfedezése, az év koncertje (már most februárban) – Deep Purple, Ivan & the Parazol @ Papp László Aréna (Budapest), 2014. február 17.

2014. február 19. - viliricsi

0deeppurple2014_47.jpg

Kedvenc főszerkesztőmnek megígértem: Ian Gillan, Deep Purple énekes legutolsó utunkra bocsájtó jókívánságát követő tizenkét órán belül meglesz a koncertbeszámoló. Nem véletlen, hogy a tudósító az effajta „S.O.S.-cikkeknél” ennyi idővel számol. Lehet, hogy a hazafelé úton saját fejében akkora katyvaszra lel, hogy muszáj egyet aludnia rá. De lehet az is, hogy ezzel ellentétes módon az eseményt körülölelő energia oly mértékben feltöltötte, hogy ha akarna, se tudna aludni. Utóbbi történt most: éjjel háromnegyed délben csapkodom a klaviatúrát.

Lehet, hogy Gillan jópofa pólójában („kérek öt sört három rummal”) jobban hasonlít a Bosnyák téren délelőtt vásárolgató nyugdíjas bácsikhoz, mint pár évtizeddel korábbi önmagához. Lehet, hogy a gitárhang vs sikítás típusú párbajokat nem kéne már erőltetnie. Viszont ő, és a másik két öregfiú – Roger Glover basszusgitáros illetve Ian Paice dobos – nem üzennek mást nekünk, minthogy „végezd a dolgaidat te is akkora szeretettel, ahogy mi tesszük lassan öt évtizede”.

0deeppurple2014_08.jpgA két „új” tag – a jelző relatív, hisz Don Airey billentyűs tizenhárom, Steve Morse gitáros húsz éve tagja a mély bíbor csapatnak – persze, nem pótolja a (más-más értelemben) eltávozottakat. Valahogy Jon Lord és Ritchie Blackmore olyanok lehettek együtt a színpadon, mint a yin és yang, izzott körülöttük a színpadi levegő – bár lehet, hogy ez az én fantáziálásom csupán, hiszen nem láttam, nem láthattam „blackmore-os” Deep Purple-t.

Ettől függetlenül szent igaz: Morse szólói úgy repítettek képzeletbeli tájakra ezen az estén, ahogy azt csupán – tudom, más zene, más hangszer, más dimenzió – Jean-Michael Jarre esetében szoktam megélni. Ezt a megélést nagyban segítették a két oldalsó kivetítőn megjelenő közeli képek, még a háttérvetítőn non-figuratív ábrák tanyáztak, vagy éppen hóesés volt látható (legalább itt láthattunk ilyesmit).

Azért az sem igaz, hogy ezeknek a srácoknak ne vált volna e jó sok év alatt mély bíbor színűvé a vérük. Mindenesetre ők, így öten jelentik a Deep Purple-t manapság, 2014-ben. Nincs központi figura – csapat van. Talán ezért volt jó átélni annak az illúzióját, hogy éppen ott, fülünk hallatára születik a dal. Még Gillan is olyan átéléssel gesztikulált (a kivetítő közel hozta arcának minden rezdülését), mintha éppen akkor ötölné ki a(z egyébként sokszor több évtizede megszületett) dalszöveget. Egy régi, letűnt kor emléke sejlett fel a modern Arénában, amikor még nem volt minden mozdulat, geg precízen begyakorolva, hanem főszerepben a jammelés és az improvizáció állt.

„Ianék” (vagy „Ianek”) mégsem rendeztek „nyugdíjas találkozót”. Érezhetően szembe menve a közakarattal, dicsérendő bátorsággal nyúltak a vitákat kavaró legújabb szerzeményekhez. A lemezborítót idéző, fehér függöny lehullása után rögtön az Aprés Vousba kezdtek (a 2013-as albumról), kicsit le is ültetve vele a „visítós” hangulatot. Persze, az Into the fireHard lovin’ manStrange Kind of Woman hármasa mindjárt visszavarázsolta azt – a strange kind… alatt a küzdőtér jó része egyszerűen táncra perdült.

0deeppurple2014_04.jpgMondjuk, ha én vérmes Purple-rajongó volnék, követném (mert így is követem) a zenekar jelenkori munkásságát, még ha a „blackmoretalanított” albumok időszaka nem is hozott mindig lélekemelő eredményeket. Kábé azt az együtténeklést vártam az egy éves lemez húzó-slágerének refrénjében, csak annyit, hogy „Vicent Price is back again”, mint amit később a Smoke ont he WaterBlack Night záró számok alatt hallottam. Mert hogy az „atombombákat” a legvégére tartogatták.

Állandó, sarkallatos kérdése a koncerteknek az, hogy vajon miért hatnak oly másképp ránk a dalok, mint ahogy azt lemezről megszokhattuk? Az Above and Beyond című új dalt Gillan Jon Lord emlékének ajánlotta. A színpad hátterét képező kivetítőn úgy jelent meg az elhunyt DP-billentyűs karizmatikus arca, mintha egy félig csukott ajtó mögül figyelne minket.  Így a lemezen gyengécskének ható nóta új értelmet nyert. A Hell to Pay is hasonlóképpen – keményebben dörrenve és némi vizuális alátámasztással – combosodott meg.

Ha én állíthattam volna össze a setlistet (vegyük ezt gondolat-kísérletnek), a sok középtempó közé beillesztettem volna egy Child in Timeot, vagy ha már ennyire ragaszkodnak a tagok legújabb kori művükhöz, az új lemezt nyitó félballadát, a Simple Songot lehetett volna még megkockáztatni. A skála másik kilengéseként a Woman from Tokyo lenne képes dobni a hangulaton. És mivel volt még egy kihagyhatatlan nóta, amit az öreg srácok kihagytak, bánatomban megittam egy Burn energia-italt.

Különös módon a Perfect Strangers alatt sem voltak kezek a levegőben. A többség bizony „smoke on the water”-ezni jött a Papp Lászlóba – egy óriási transzparens feszült az egyik ülőszektor korlátján, melyre a zenekarnév alá ez a dalcím volt pingálva. Közös énekléssel és ezzel a világ legismertebb rock-himnuszával ért véget a „hivatalos” program, hogy azután ráadásképpen „nánáránázhassunk” a Hush sorainak végén. A Black Nighttal bocsájtottak el minket a fekete éjszakába – itt már az instrumentális részeket is „énekelte” a közönség. Az eresztés tulajdonképpen nem is volt rossz: az őszülő apukák hozták nyolc-tíz éves fiaikat, akik otthon „megfertőződtek” e mániával, de jelen voltak egy rendszerváltás után született generáció tagjai is az együttes nevét hirdető pólójukkal.

0deeppurple2014_17.jpg

Ebbe a skatulyába tartozott az Ivan & the Parazol (hazai) előzenekar öt tagja, akik – ifjú koruk dacára – sikerrel hozták a hatvanas-hetvenes esztendők hangulatát. Szégyennek szégyen, de ezelőtt egy fél szám, nem sok, annyit se hallottam felőlük. Mindezt szegény állam bánta leginkább – leesés közben jól megüthette magát. Az 1965 című nóta alatt konkrét nosztalgiát éreztem a hatvanas évek irányába – majd rádöbbentem: de hisz’ akkor még nem is éltem! Igaz, Ivánék – ha lehet így fogalmazni - még inkább nem. Nagy névre váró telt ház ide vagy oda, a srácok szimpatikus lazasággal tolták le a műsort, és amit lehetett, azt maximálisan kihozták az ezen a hétfő estén kissé szégyenlős közönségéből. Az énekes fickó egyszerre volt Jim Morrison és Jagger. Talán annyi, hogy én a billentyűre („gép-Hammondra”) több kakaót tettem volna, és – ha még valami negatívumot akarok írni  – valahogy túl sokat egyensúlyoztak a plágium-határon (konkrét Led Zep, Rolling témák sejlettek fel). Egy picit nem annyira hűségesnek lenni a rajongásuk tárgyát képező időszak muzsikáihoz, egy kicsit modernkedni – és akkor esetleg ennél is jobb lehetne a végeredmény. (Bár így is, már holnap – azaz ma - neki állok kutakodni utánuk.)

Érdekes megtapasztalásként éltem meg a magyar fiatalok múltidézése után az utóbbi lemezeinek anyagával vitézkedő Deep Purplet. Maximális alázat egy dicső kor szellemisége iránt – majd éppen e korszak teremtői mutatták be, hogyan kell „rockandrollosan” megöregedni. Ki tudja, látom-e még az öt britet így együtt?  Ebben csak akkor lehetnék biztos, ha ez a mostani búcsú-turnénak lett volna meghirdetve – ez esetben holt ziher, hogy még vagy húsz évig tolja a banda.

0deeppurple2014_23.jpg

Töredelmesen beismerem: mióta eszemet tudom, inkább a konkurens Uriah Heepet favorizáltam Ianék bandája helyett. Azonban ezt az arénás bulit összevetve Mick Boxék legutóbbi, pesti fellépésével, valahogy egyszerre tűnt összeszedettebbnek és mégis meglepetésre képesebbnek, egyszóval jobb formában lévőnek a DP. És azt is bevallhatom: a február 5-i Iced Earthre készültem úgy, hogy na, most az év koncertjét fogom látni. Azonban ez a február 17-ei este ötletekben gazdagabb volt. A cikk címe csak azért hatáskeltően túlzó, mert nem tudhatjuk, az Iron Maiden júniusban mit fog letenni az asztalra.

0deeppurple2014_26.jpg

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr735820623

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum