RockStation

"Vadregényes" társaságban - interjú Derek Archambaulttal, a DEFEATER frontemberével

2014. március 03. - Nemesúr

IMG_3342.JPG

Január 29.-e nagy nap volt a hazai keményzenei élet történetében: 4 kiváló, úttörő zenekar vette be a Dürer kistermét. A Goodtime Boyst követte a bús-dühös Landscapes, majd az est headlinerei: a post-rock nagyágyú Caspian és a világszerte ünnepelt, elsöprő erejű Defeater. Életem egyik legnagyobb koncertélményében volt részem: azt a szenvedélyt, intenzitást, és a hozzá társuló, minden magamutogatástól és műviségtől mentes, profi, családi hangulatot teremtő, egyben tragikus zenét, amit hoznak, nem lehet elfelejteni... Derek Archambault frontemberrel a bulijuk előtt beszélgettem - bár előrehaladott kóros csontritkulása súlyosan megviselte szervezetét az utóbbi napokban, és majdnem kétszer annyinak fest, mint amennyi idős, így is elkopogott az öltözőbe fekete botjával, aztán fel a színpadra, amit azonnal leigáztak. Szóljon most ő a zenébe oltott regényességről, a regényességbe oltott valóságról!

Az előbb egy ritka jót dumáltam a Dürer előtt Mike-al és Jake-el, a basszus és a gitár felelőseivel... a hazai és az USA-beli állapotokról, sok-sok politikáról, emberi életekről, szeszekről, magyar lányokról. Sokat nevettünk, sok-sok kapcsolódási pontot találtunk, amíg elfogyott a szivarka. A hűvös backstageben egészen más atmoszféra, és egy egészen más ember vár. Magas és szikár alakkal beszélek, rajta dísztelen fekete pulcsi, öreges szabású ing, bőrcipő, szigorúan fésült és grízelt 50's évekbeli frizura, angolos arcél. Nem mosolyog szinte egyáltalán, mélyen ülő, sötét szemében iszonyú fáradtság van. Egyik kezével a háromlábú boton támaszkodik, eleinte még ültében is, a másikkal néha eltűnődve nyúl az állához vagy a gyógykoktéljához. Derek egy komoly ember. A színpadon egy valódi titán, de most a megfontoltabb, csendesebb oldalához volt szerencsénk - vagyis, nekem úgy fest, a "köznapi" Derekhez.

IMG_3165.JPG

ROCKSTATION: Nagyon köszönjük, hogy időt szakítotok ránk, alig fél órával a felvonulásotok előtt!

Derek: Örülünk, hogy itt lehetünk.

RS: Biztos minden rendben? A Dürer felrakatta a kordont, hogy senki se sérüljön meg, és megígérjük, jó gyerekek leszünk, nem mászunk, nem divingolunk... nem akarjuk, hogy nagyon meghajtsd magad... De hallottuk, hogy a napokban különösen rosszra fordult az állapotod.

D: Rendben leszek, a színpadig mindig van erőm eljutni.

RS: Viszont dicsérendő, hogy így is vállaltátok a bulit. Sok zenekart ismerek, aki feleennyitől is simán bemondta volna az unalmast. Nem veszélyezteted ezzel magad, Derek?

D: Csak érzelmileg megterhelő minden este ezt végigpörgetni, de hát erre iratkoztunk fel. Plusz az ugrálásra. Nem kergetek le ám senkit, ha valakinek kedve támad.

IMG_3149.JPG

RS: Bátor meló. Akárcsak az ötlet is, hogy egy post-rock nagyágyú mellé sorakozik egy alt-HC, egy dark-HC és egy post-HC alakulat: elég újszerű ez manapság, annyira kötöttek, tematikusak a bulik. Hogy akadtatok össze a Caspiannel, és ha már itt tartunk a Good Time Boyszal és a Landscapesszel?

D: Jake járt elsőként közülünk el a koncertjeikre, aztán rájöttünk, hogy a szűkebb baráti körünk is erősen fedi az övükét Bostonban. Az örökös, monoton turnézást fel akartuk valamivel dobni, és felvetettük azt a fura ötletet, hogy fogjunk össze a Caspiannel. És a turné lenyűgöző velük. Az angol srácok (Goodtime Boys, Landscapes) is nagyon rendben vannak, tehetséges, emberséges arcok - egyik napról a másikra, egyetlen üzenet fordultával dőlt el, hogy együtt nyomjuk ezt le. Eleget játszottunk „general” HC-bandákkal, és biztosak akartunk lenni benne, hogy ezúttal nem a Seggarc Parádéra nevezünk be.

RS: Ennek örömére terveztek esetleg valami izgis kollaborációt, splitet?

D: Nem.

RS: Legalább a sajátjaitokkal jól álltok. A Letters Home mind szakmai, mind rajongói körökben is minden eddigi kiadványotoknál nagyobb sikert aratott, és a 3. fejezetként szolgál abban a fiktív történetfolyamban, ami a munkásságotok, a dalok ívét adja. Nem közelít már a történet vége?  Eljön majd a nap, mikor pontot tesztek rá, vagy végtelen történet ez is, ahogy jön, albumról albumra?

D: Majd ha úgy döntünk, kifújt, azt tudni fogjátok. Az ihlet és a cselekmények hullámverése jön és megy, se a történet élő „elmesélése”, se annak írása során nem véstünk semmit a kőbe. De ez nem egészen fikció: történelmi tényeken, családtagjaink, barátaink, veteránok és nagyöregek beszámolóin éppannyira alapul, mint a saját tapasztalatainkon. A történet össze van ugyan rakva, de a hitelessége 100%.

RS: Miért épp a II. világháború utáni Egyesült Államokba helyezted a családi-társadalmi drámát, amit a Defeater számai albumról albumra - fejezetenként - megörökítenek?

D: Ez a kedvenc periódusom az amerikai történelemben. Rám a kor értékei alapvetően hatnak, látod, hogyan öltözködök, hallod, hogyan beszélek. Ott vannak ezek a „klasszikus amerikai értékek” egyfelől, és „az álom” elérésének nyomása, másfelől meg a háború sokkja és a munkásélet hideg realitása. Érdekes, konfliktusokban dús időszak ez, ékesen beszél Amerikáról. De nem maradok ebben a korszakban, jönnek a 60’s évek, talán még a 70’s évek legeleje is. Amik pedig akkor történnek majd, minden eddiginél személyesebbek, olyasmik, amikről én sem beszéltem eddig soha. A hallgató pedig nem fogja mindig egészen érteni, mi is történik éppen.

RS: Egy fél századdal ezelőtti világ meséit szövitek össze a létező legkortársabb keményzenével. Nem kelt időzavart ez az állandó visszautalás? Hogy érzitek, mitől vagytok relevánsak?

D: Egyáltalán nem kelt zavart. Minden, amit alkotunk, minden, amit írok, erősen utal, sőt értelmezhető jelen korunkra. A Letters Home („Hazaküldött Levelek”) nem pusztán a II. világháború amerikai következményeiről szól, hanem az emberek szemének ráirányításáról az elfeledettekre. Hazamész rokkantként és hősként, és senki sem kíváncsi rád. Zavarod a köreiket. Ez máig folyamatosan megtörténik: Normandia, Vietnam, Szíria, Irak. Pontosan ez történt Jay sógorával is, az ő karakterét alaposan beépítettem a narratívába, ő igazi archetípusa az „elfeledetteknek”.

defeater derek atlanta.jpg

RS: Csak az angol, post-sludge Fall of Efrafa használt hasonló szerkesztéstípust: egyetlen mítikus történetet építettek 4 rövid lemezen át, majd dolguk végeztével feloszlottak. Ők Richard Adams világsikerű regényéből, a Watership Down nyulas eposzából építkeztek (*ami itthon a bődületes „Gesztenye, a honalapító” néven jelent meg. Talán ha 2 kiadást ért meg. Ilyen címmel csoda? – Nemesúr). Szóval az ilyen szinten átgondolt és irodalmi dalírás szinte példátlannak mondható. Próbáltak már titeket másolni, illetve ennek ellenére hasonlítottak-e lépten-nyomon ehhez-ahhoz titeket?

D: Nem tudok róla, és nem. Mit tudnának mondani? Ennek az Efrafanak meg utána nézek, érdekesnek hangzik.

RS: A Letters Home egy gyorsabb, hagyományosabb hardcore-hangzást hozott, mint az eddigi kiadványaitok, még a formabontó akusztikus számok is eltűntek... Ez az albumok hőseihez igazodik, vagy a puszta zenei érésetek eredménye?

D: Egyértelműen az albumok hőseihez. Minden album egy-egy szereplő életét járja körül a családból: a Travels ("Utazások") a kisebb testvér szomorú meséje, aminek a végén megöli abúzív apját. Az az album a padlásig van haraggal. A Lost Ground ("Kicsúszott Talaj") egy, a háborúból hazatérő fekete veteráné, akit érdemei ellenére megvetnek a bőre miatt, így utcai mutatványos lesz belőle – ő bátorítja a testvért a hazatérésre. Az Empty Days & Sleepless Nights ("Üres napok és álmatlan éjszakák") az „ártatlan”, befelé forduló nagyobb testvér megpróbáltatásait kíséri végig, az melankolikusabb. A Letters Home ("Levelek Haza") az apa története, végigkíséri, hogyan lett megkínzott gyerekből ünnepelt alfahím, majd dicsőséges katona, végül züllött szörnyeteg – ahogy halad az album, annál sötétebb, elkeseredettebb lesz.

RS: Akkor kijelenthetjük, hogy koncepció-zenekar vagytok?

D: Teljes nyugodtsággal.

RS: A Touché Amoré alig 3 hónapja játszott itt 5-ödszörre, egyre több az erre járó hardcore-zenekar, vidéken épp úgy készek megállni egy pincebulira, mint a fővárosban... Felkerültünk volna a műfaj nemzetközi útitérképére?

D: Olyasmi. 5 éve játszottunk először nálatok, valami eszméletlen buli volt az a Walls of Jerichóval és a Comeback Kiddel, Rise & Fallal... A mai napig emlegetjük, de úgy hallom, a szervezők is. Kb. letéptétek a falakat. Minket az akkor úgy megnyert, hogy visszajárunk, ahogy csak tudunk.

RS: Jeremy a Touché Amoréból említette, hogy ezt az egész The Wave dolgot ti viccnek szántátok – mégis, a tagok: ti, ők, a La Dispute, Pianos Become the Teeth hatására a hardcore reneszánsza kezdődött el. Hogy élitek meg, hogy egy vicc önálló életre kelt, és globális kulturális jelenséggé érett?

D: Sehogy. Nem vagyunk a pezsgésében, máig nem vesszük komolyabban, mindössze ha tudunk, továbbra is együtt játszunk a barátainkkal. Továbbra is úgy érzem, hogy egy újságírók és puristák által gerjesztett hype központjába kerültünk vele, amit sosem kértünk, és ez nem feltétlen jó. Persze emellett örülök is neki. A nevünk „kint” van a köztudatban, a srácokkal a többi bandában aktívan segíthetjük egymás szerepléseit és terjedését, könnyen és sűrűn rögzíthetünk spliteket, és persze valamivel egyszerűbb célcsoporthoz szólni.

IMG_3127.JPG

RS: Hogy lettetek Defeater („Legyőző”, vagy „Cáfolat”) – és sikerült legyőzni, amit akartatok?

D: (nevet) Igazából semmit sem akartunk legyőzni. Minden jó név, ami eszünkbe jutott, foglalt volt. Eredetileg Repeater akartunk lenni a Fugazi után, de már az is létezett. Próbálkoztunk mindenféle Fugazi-utalással, ők rendkívül nagy hatással voltak ránk, de sehogy se jött ki jól... Alaposan felcsesztük magunkat, mire rájöttünk, hogy a srácok, akik eljönnek a bulinkra, alapvetően csak szórakozni akarnak (legalábbis amikor belépnek a terembe), nem kell őket lefárasztani valami obskúrussal. Talán Mike kitalálta, hogy legyünk akkor Defeater. Úgyhogy az lettünk. Történet vége.

RS: A mai sokunk számára tökéletes este lesz veletek. Na de neked, nektek milyen egy tökéletes este?

D: Fú, ezen gondolkozni kell. (...) Illetve nem is. Valszeg lógnánk Joeval, kihúznánk a telefont, kialudnánk magunkat végre, tömnénk a jó kis spagettit, kiürítenénk a netflix-tárat... semmi mutatós, csak egy békés, barátságos este lenne.

RS: Igazi bromancenek hangzik!

D: Még a „Stand by me”-t is elénekeljük.

IMG_3323.JPG

~

Az ezt követő koncertről sokat írni nem lehet. Egyedülálló zenei élmény volt. A tábortüzet körülülő gitározós fájóan szép nosztalgikus esték hangulata keveredett a széteső életű munkások és a szétmálló famíliák torokszorító kétségbeesésével... A határtalan családiasságban egymásba kapaszkodó idegenek énekelték (vagy tanulták helyben, mint én) a dalokat, és lovalták magukat a minden végtaggal a betonlapot verő önkívületbe. Egy lelki torna volt a Defeater káprázatos showja: Derek ridegségét ledobva szinte világítva énekelt és üvöltött, a hangja ereje a torkánál is mélyebbről tört fel... Kollégái pedig végletekig csigáztak minket sokáig csúcsra járatott számaikkal, feszült, rövidke ritmustöréseikkel, és irgalmatlan meneteikkel. A merchpultot szinte csutkára rágtuk hálánk jeléül. Eszméletlen este volt.
Gratulálok, és köszönjük.

~

A sokat emlegetett Letters Home album itt teljes egészében meghallgatható:

 ~ 

készítette Nemesúr (/Nemes Márk)
a Düreres fotókat lőtte Esti Kornél (Varga Zsombor)

Köszönjük a zenekar és a Dürer Kert szívélyes együttműködését!

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr165840204

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ernő Hellacopter 2014.03.03. 20:27:29

Nagyon jó interjú! Dereknek örök életet, Nemes Úrnak nagy pacsit az írásért! Kellett nekem a 202-be mennem....

Nemesúr 2014.03.03. 20:55:38

Óh, Ernő, te drága, ahogy nekem anno ez a 4 csúcs csapat, úgy aranyoztad be ezzel az aprósággal az én napomat is. A héten jön a Caspian és a Landscapes is!

Ernő Hellacopter 2014.03.04. 10:45:07

@Nemesúr: Max ha legközelebb egy légtérben tartózkodunk, vendéged vagyok egy italra! :D

Caspiant még 2011-ben láttam először, és Philippel 2 perc alatt összehaverkodtunk. Azóta minden bulin megkérdezte, melyik nótát szeretném hallani, és rendre el is nyomták, ami nagyon jól esett. Sajnos erre most nem nyílt lehetőségem, mivel nem voltam ott, pedig most végre nem a Crawlspace-t mondtam volna :)))
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum