Valami egészen más: Periphery - Clear EP (2014)

2014. március 13. - ZándokiA

peripheryclearstill.jpg

2 év telt el a legutóbbi Periphery nagylemez óta, ami ugyan mutatott fejlődést a zenekar kezdeti anyagaihoz képest, de a dalok jellege megmaradt. Attól függetlenül, hogy a Periphery II folytatása volt az előzőnek, nem gondoltam volna, hogy a csapat valaha is kísérletezni fog újdonságokkal, vagy bármi olyat játszik, ami nem a jól bevált djent. Tévedtem.  Azzal az ötlettel álltak elő, hogy minden tag külön dalt ír, aminek következtében egészen szokatlan EP készült. Mivel szinte minden szám különböző jellegű, igazából nincs egysége a lemeznek, ezért érdemes külön beszélni minden tételről.

Az első meglepetést az Overture okozta. Mostanában nem hallottam ilyen frappáns intrót. Leginkább a zongora ritmusváltása teszi érdekessé, egy nagylemezhez megtarthatták volna, vannak részei, amiket visszatérő dallamként is el tudnék képzelni. Az Overture egyébként kivétel a lemezen, mert nem tudni ki/kik írták, de nekem teljes mértékben meghozta a kedvem a lemez további hallgatásához.

prphy.jpg

Mielőtt neki álltam az új Peripherynek, megpróbáltam kitalálni, melyik tag, milyen jellegű számot komponált. Abban szinte biztos voltam, hogy a gitárosok maradnak djent hangzásnál és a tört ritmusoknál. Azért ez a tippem sem jött be egészen. A 2. dal a The Summer Jam címet viseli, Jake Bowen gitáros szerzeménye. A hangzásvilága akár a régieké, törtnek is tört, de rendkívül slágeres, dallamos (,ami egyébként szinte az egész EP-re jellemző). Dominálnak benne a dúrok, illetve az ének, ami végig folyamatosan változó dallamokat visz. Mondjuk ez nekem kicsit sok, viszont a vokál megoldások nagyon jól sikerültek.

Ezután Matt Halpern Feed The Ground című dala következik, ami már csak azért is fura, mert a dobos korábban azt nyilatkozta, nem játszik más hangszereken. De talán ezért még jobban felkeltette az érdeklődésemet a dal, és cseppet sem csalódtam. A Feed The Ground egy egyszerűbb, de jól összerakott és nagyon fülbemászó sláger. Itt kifejezetten megdicsérném az éneket, nagyon jók a váltások a scream és tiszta ének között, jól illeszkedik a gitár dallamához, szinte azonnal énekelhető. Ami még nekem tetszett az a visszatérő drum ’n’ bass-es dobritmus, illetve a szintén kissé a  populáris vonalra emlékeztető énekes kiállás. És az egészben az a jó, hogy annak ellenére, hogy nagyon fülbemászó, sok dallam és rész alkotja, amitől mégsem lesz klisé.

A következő szám Misha Mansooré, amiből tényleg biztos voltam, hogy kőkemény djent lesz. A Zero című szám egy instrumentális darab, amiről igazából nincs is mit mondani. Misha hozza a szokásos profi színvonalat, változatosan és törten. De nem hiszem, hogy olyan nagyon hozzá tenne ehhez a lemezhez, talán inkább szinten tartja.

Spencer Sotelo énekes is egy éneklős, ugrálós dallal állt elő. Jó kis vokálokkal diszkóritmussal, de erre is ugyanaz igaz, mint Matt dalára, hogy a sok rész változatossá teszi, nincs olyan érzése az embernek mintha már ezerszer hallotta volna. És a sok populárisabb elem mellett ugyanúgy előkerülnek az igaz Periphery témák, amit a The Parade Of Ashes közepe, a dob kiállás után, illetve a vége nagyon jól mutatja. Kedvencem a kedves zongora dallam utáni váltás ami mollos kórushangokkal megspékelt üvöltésbe megy át. A vége felé pedig egy gitárszólót is kapunk, egy másodpercig sem unatkozik a hallgató, még ha ezúttal nem feltétlen a dalok bonyolultságára összpontosítottak megírásuk közben.

sotelo.jpg

Adam "Nolly" Getgood basszusgitáros is hozta a lemez eddigi színvonalát. Ő is kitart a tört ritmusok és mély gitárszólamok mellett, ismét ének nélkül. Az Extraneousban leginkább az intró téma utáni slap basszus megoldás fogott meg, amit elég hosszan el is nyújtottak, kisebb váltásokkal megtoldva. Illetve a dal atmoszféráját is nagyon eltalálta a bőgős, a sok fél hanggal.

Egy szám maradt hátra, Mark Holcomb, (természetesen) gitárostól.  Jellegében eléggé hasonlít az EP 2. dalához, a The Summer Jam-hez, rendkívül pörgös, gyorsan változó darab, scream, tiszta ének egyaránt, dallamos, dúdolható refrén, vokálok. A kedvencem az intró riff, nagyon megfogott, néha csak azért indítom, hogy azt a pár taktust meghallgassam. A Pale Aura-t a közepe felé hallható meghatározó zongorás, énekes  váltással két részre oszlik, nehogy elmaradjon a megszokott album befejezés.

Nagyon jónak tartom, hogy egy meghatározó djent zenekar valami egészen újjal „mert” előállni, úgy hogy a rajongóknak azért ne legyen idegen. Kicsit talán jobban megismerhettük, hogy a tagoknak külön-külön milyen zenei elképzeléseik vannak (ami engem általában érdekel). És a lényeg, hogy mind ezt profi szinten megvalósították. 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr715857464

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum