Uszodába menet, vagy vonatra váltva jegyet mindig abban reménykedünk, hogy adott időben rajtunk kívül kevesen választják ugyanazt az időtöltési formát, amit mi. A rock koncert valahogy kivétel. Itt a közösségi élmény a legfontosabb, együtt lenni azokkal, akik ugyanazt akarják, mint mi – minél többen vagyunk, annál erősebb az élmény. Meg persze azok, akikért megtettük a koncerthelyig vezető utat is nagy valószínűséggel lelkesebben játszanak több arcnak.
Így hát örültem, amikor a „szentélybe” belépvén azt tapasztaltam: még háromnegyed óra van a kezdésig, de a terem utolsó harmadába állított keverőpultig terjed az ember-tenger. A kint dohányzókkal, a büfézőkkel, a wc-n dolgukat végzőkkel vagy éppen okádókkal, és a notórius utolsó percben érkezőkkel kiegészülve borítékolható volt a „lapjával állós” teltház.
Persze, nem csupán jó oldala van ennek. A 30 perces ruhatári sorban állás (kifelé) semmi esetre sem az. Meg az olyasmi esemény sem, hogy miután sűrű „bocsizás” közepette sikerült viszonylag előre túrnom magam, jött egy négytagú, szintén bocsizós társaság, melynek vezére (akárcsak Árpád vezérünk a Kárpát-medencében) pont orrom előtt állva jelentette ki: „itt jó lesz”. (Közösségi élmény ide-oda, ha lett volna nálam egy bunkósbot…)
Nem semmi kockázat egy ilyen költségérzékeny buli szervezése egy olyan országban, ahol a médiumok kizárólag a Rúzsa Magdikat és a Vastag Csabákat fröcsögik, és ahol buszon-villamoson sem a Within Temptation új lemeze a téma. De mégiscsak valahol-valahogy súgják egymásnak az emberek, hogy hallgasd meg, mert ilyen is van, és írnak róla a lelkesedés-alapú blogok, rock magazinok.
Tehát Sharon Den Adelék saccra kétszer annyi népet vonzanak be, mint néhány évvel ezelőtt a szupersztár-konkurencia Evanescence. Hydrák a falakra vetítve – valahogy sejteni lehetett, hogy ezeknek a félelmetes tengeri ragadozóknak áldozatává válunk ma éjjel, azaz első saját kiadású (de egyébként hivatalosan hatodik) nagylemezüket helyezik előtérbe a hollandok.
A színpad hasonlóan futurisztikus, mint a honfitárs Epicájé volt legutóbb a Club 202-ben. Rá pillantva nagyjából megértettem, miért nincs előzenekar: itt minden precízen a helyén van, a show tökéletessége a fontos, és nem a lemezkiadók, menedzsmentek „baráti” kérései, hogy ugyan már, ezt a „sokra hivatott, de még ismeretlen gárdát” cibáljátok körbe Európán.
Különben meg ezeknek a hollandoknak semmi szükségük elő bandára; saját maguk is fel tudják hevíteni a jelenlévőket. A koncert egy un. „short movie”-val indul, azaz a színpad mögötti kivetítőn horrorisztikus sci-fi fantasy kisfilmek sorjáznak. Praktikusak ezek nem csak a kezdésnél, hanem később lehetővé teszik ezek a klippek az átöltözést és egyéb dolgokat a zenekar tagjai számára, de harmadszorra már kicsit unalmasak a koponyák és a bordázatból kibontott, dobogó szívek.
Amikor viszont betűk kezdtek kavarogni a kivetítőn, hogy összeálljon belőlük a magyar főváros neve, az üdvrivalgás valahogy ezt a kérdést fejezte ki: „lehet ezeket az embereket nem szeretni”? Még akkor is, ha az az „S” betű kicsit furcsa, mintha fordított „z” lenne inkább – hogy ez dizájnos „s”, vagy tévesztés, sose tudjuk meg.
A Let Us Burn nem Let Us Burn lenne, ha nem indulna be rettenetesen a „piro” – a hőhullámokat nem túl közel állva is éreztem rendesen. Iszonyatos csápolás vette kezdetét, viszont közönséghang itt még alig hallatszott – kevés volt az idő az új albummal való ismerkedésre. A promó-dal Paradise (ellentmondásos módon) viszont már tényleg elszabadította a Poklot! Ezt már mindenki ismerte – mi cikkírók általában ájuldozni szoktunk, ha a keverőpultig megy a villázás – nos itt a teljes dugigtelt terem villába borult, és zengett, mint a vihar.
Választ kaptunk arra a kérdésre is, vajon hogyan helyezik színpadra a lemezen négy ízben is előforduló duettezést. Hiszen itt olyan iszonyatosan nagy sztárokról van szó, hogy szinte lehetetlen mindegyikükkel egyeztetni. Nos, a legegyszerűbb megoldás a legegyszerűbb alapon a Mikulás után leghíresebb finn állampolgár, Tarja Turunen szintén kisfilm formájában volt csupán jelen, a hangját pedig bejátszották. Igen, ezen a tipikus XXI. századi koncerten ez is belefért. Mert hogy ez az volt: elmosódott műfaji határokkal, leomlott korlátokkal – ez a megállapítás már az And we run rappel megvadított pop-metal hibridjének is szól.
Szent igaz: kicsit túlzásnak bizonyult hét nótát is letolni a Hydra lemezről. Mondjuk a Covered By Rosest és a Tell My Wayt én lelkiismeret-furdalás nélkül kispóroltam volna. Szerencsére a „többi hydra” agresszívebb, vadabb, vagy éppen érzelmesebb volt, mint stúdió-mivoltában, nem is beszélve a már említett közösségi élményről, mely önmagában új, dicsőbb életet nyújt az adott dalnak.
Nem feledkeztek meg az előző – szintén már a popzene világa felé kacsingató, de mégis markánsabbnak tűnő – Unforgivin’ albumról sem. Négy szám érkezett meg róla Budapestre. A Faster alatt újra hangulatos háttérvetítésnek lehettünk tanúi, de előfordult még Fire and Ice, Iron és In the Middle of the Night is. Sajnos – szubjektív vélemény – a lemez csúcs-erőssége, a Shot in the Dark kimaradt. Sebaj, pár év múlva klasszikussá nemesedik ez a nóta is, és akkor ugyanúgy nem lehet kihagyni majd, mint most az Ice Queent, a másik Mother Earth nótát, magát a címadót, vagy a Silent Force album üdvöskéit (Angels, See who I am, Stand my Ground). Hogy teljes legyen a leltár, a The Hearth of Everythingről is említsük meg az elhangzottakat: Our Solemn Hour, The Cross, What Have You Done.
A híres-hírhedt feldolgozás album (The Q-Music Sessions) a ráadásban lett leporolva a Summertime Sadness által. Nekem ehelyett az az ötletem támadt: mi lett volna, ha az ezen szereplő (Coldplay-féle) Paradise-ot összekötik a sajátjukkal (úgyis elnézek néha a hazájukba, ha véletlen szembe jönnek velem az utcán, előadom nekik e perverz ötletemet).
Ha a zenekar mindegyik tagjára kitérnék, sose lenne vége a cikknek, de Sharon Den Adelról kötelező megemlékezni. Még ha nem is egyszerű, hiszen csak közhelyesen lehet: szimpatikus, barátságos, kedves hölgyike benyomását keltette, aki élőben is maximálisan hozta a klippeken illetve a stúdió-anyagokon megtapasztalt teljesítményét. Egyszerre volt arisztokrata, és jófej rockercsaj. Szerencsére a koncertplakáton látható, gagyi abroncsszoknyáját otthon felejtette, és – egészen a ráadásig bezárólag – kihívóbb öltözékeit is, nem vonva el a figyelmet az előadás egyéb szegmenseiről.
Mindenképpen pozitív, de mégiscsak vegyes érzelmekkel távoztam 14.-én este a Városligetből. Ami számomra levett a produkció értékéből, az egyrészt a Hydra lemez dalainak túlerőltetése, ezáltal a setlist hígulása. Másrészt túl sterilnek, (túlkomponáltnak) éreztem a produkciót. Hülyén hangzik, de valahogy azt is megkapó, emberi pillanatnak éltem meg, amikor Sharont „kilestem”, ahogy a félhomályba borult színpadon műanyagpoharából iszik egy kortyot. Mert hogy ilyen „alantas” emberi tevékenységnek aligha volt helye :-)
De elég a gonoszkodásból! A búcsúzás pillanataiban egyértelműen érezhetővé vált, amit addig is sejtettünk, hogy a vendégek is jól érezték magukat a „mi kis bulinkban”, és ők is örvendtek a némileg meglepő teltháznak.
