A kaliforniai Carnifex bizony régóta járja a (talán joggal) gyűlölettel és ambivalens felhangokkal kövezett utat, amit deathcore-nak nevezünk. Az előző négy albumokon folyamatos fejlődést vélhetünk felfedezni, ami talán törekvés is volt arra, hogy letépjék a deathcore címkét magukról és reflektáljanak azokra a gyűlölködő kommentárokra akik azzal vádolták őket, hogy nem tudnak zenét írni.
De mi a helyzet az új, ötödik koronggal? Sikerült végleg levakarni magukról a ’sablon’ jelzőt vagy jobb lett volna, ha nem állnak újra össze?
A 8 hónapos, hiátusi állapotból visszatérő zenekar megváltozott ez tagadhatatlan, nem csak felállásban, hanem zeneileg is. A március 7-én megjelent Die Without Hope című nagylemezen valami más a régi megszokott recepthez képest, hogy van-e köze ennek ahhoz, hogy tagcsere és kiadó váltás is történt (átigazoltak a Nuclear Blast-hoz), azt csak a jó isten az ördög tudja megmondani. De nézzük miről is van szó!
A Salvation Is Dead intrója tipikus Carnifex nyitány, az elején az ember azt képzelheti, hogy egy horror filmet hallgat, aztán megérkezik a vokál és elkezdődik a mészárlás. Végig feszes, egy percre sem hagy pihenni. Érezhető, hogy a gitárszólókra nagy hangsúlyt fektettek, már nem csak a minél gyorsabb és „technikásabb” dolgok kapnak teret, a szerepük megváltozott, inkább céljuk a harmónia, mint a villogás.
A Dark Days-nél érezhetjük talán először azt, hogy valami nagyon megváltozott a zenekarral kapcsolatban. A dalnak már zongora és vonósok is elemét képezik, és tökéletesen megállják a helyüket, az atmoszférát megteremtik. A Hatred And Slaughter-ben beigazolódni látszik az ígéretüket is, amelyben kijelentették, teret fognak adni a modern metálnak. Ez olyan jól sikerült, hogy a fő riff egyik témája akár egy Meshuggah szám is lehetne (nyilván erős túlzás, de a nyitottság az irány felé érzékelhető).
Az albumon sajnos vannak üresjáratok, ahogy a Carnifex-nél minden lemezen megtörtént, itt is bekövetkezett az, amikor az ember számára már egybefolynak a dalok. Egy idő után meg kellett néznem a lejátszómat, hogy melyik számnál tarthatok és megdöbbenve vettem észre, hogy már 6 szám lement az első óta, de nem éreztem különösebb váltást. A végére azért sikerült még betenni valami húzósat. A Reflection Of The Forgotten tulajdonképpen egy felvezető az utolsó passzushoz. Ezek az akusztikus, zongora betétes dolgok mindig ki tudják váltani a megfelelő hatást, most is sikerült, hiszen tökéletesen felkészített minket a Where The Lights Dies-ra, amiben először véltem felfedezni a régi Carnifex mivoltát, a nyitó riff melodikus, aztán jön a váltás a szokásos blastbeat-es, gyors témákra, aztán visszatér a bevált gitártémára ismét. Talán ez az egyetlen szám a korongról, amire azt tudom mondani, hogy telitalálat.
Az ének témák a Scott Lewis-tól már megszokott minőségűek, egy szóval kifejezhető: profi.
Arra azt hiszem felesleges is karaktert pazarolni, hogy ecseteljük mennyire sablonosak a dalcímek illetve a szövegek, sem ez a zenekar, sem maga a stílus nem követeli meg ezt a fajta igényességet, de fejlődés itt is tapasztalható.
Összességében, véleményem szerint a Carnifex elérte pályafutásának jelenlegi csúcsát, habár nem tökéletes és a sablon dolgokat még mindig nem sikerült elhagyni, azért a változás érezhető. Ha mást nem, ezt a igyekezetet mindenképpen értékelnünk kell.
Egyértelműen kijelenthetjük, hogy a Carnifex-nek van élet a tetszhalál után, az viszont már más kérdés, hogy lehet-e teljes ez az élet… Nem lett volna jobb becsülettel elhalálozni?
