RockStation

Gyászmise helyett népünnepély - jelentés az utolsó FEKETE ZAJ FESZTIVÁLról

2014. április 04. - Nemesúr

ZAJ beállós + effects.jpg
Hosszú-hosszú idő telt el az utolsó Fekete Zaj fesztivál óta. Majd’ 2 hónap, pedig mintha csak múlt héten lett volna. Mégis, nem tudjuk kiverni a fejünkből... Az egyetlen éjszaka ért, egymás dorkós-bakancsos lábára tipró muzikális élmények olyan sűrűek voltak – na jó, kit akarunk átverni: 2014 első fele annyira gazdag volt mindenféle faszagányos koncertekben – hogy csak mostanra sikerült összekaparni azt, ami ama szeszgőzös, borult, mégis egyáltalán nem sötét éjszakán történt, mikor eltemettük a Zajt. Elnyomott szivarvégekbe, habos szélű sörös poharakba, transzban elhagyott zenekaros pólók és maradék merchhegyek alá.

Eddigi életem legszebb gyászmiséje volt.

IMG_4072.JPG

A Dürerbe korán érkeztünk képművész kollégámmal. Mindenféle arcok: kiműveltebb pánkkok, ritkán látott ’szájkók, meglepő mennyiségű deres negyvenes (sokkal inkább vadidegen bandák pólóiban feszítő értelmiségiek, mint őszülő kőbányai-szabásúak), tizenéves hc-fanok, és persze az elkerülhetetlen hipster-jegyek kisebb-nagyobb halmait magukon viselő emberformák mindegyike képviseltette magát. A sor majd 1 órán át folyamatos volt, mégis nagyon gyorsan cserélődött – láttam sajnos már nagyobbat is, de ezt a hordaméretet is megnyugtatónak éreztem. Hiszen nincs más olyan feszt az országban, ami ennyi különböző ívású, szubkulturáltságú, korosztályú, és kétségkívül: zeneileg igényes embert összeboronált. Van, aki nosztalgiázni jött, van, ki újra vágyva, van, aki a szellemiségért, hogy IGEN banyek IGEN, az első és utolsó hazai underground fesztivál, itt TÉNYLEG olyanok vannak, amiket máshol nem hallasz, itt nincsen Csillag Születik, nincsen MR2-esély, nincsenek „tehetségvadászok”, de ugyanígy nincsen tarhálkodás, fekvehányás, késesek. Itt csak különleges és majdnem, vagy már rég teljesen PROFI zene van, non-stop. És igazi hallgatók: akik valóban figyelnek és belefeledkeznek abba, mi a deszkákon történik. S MIK történtek ott, te atyaég...

IMG_4021.JPG

Surf Truckerzékről – mea culpa – épp lecsúsztunk. Mindenért a BKV-t teszem felelőssé, égjen, óh, égjen el. A kiáramlók közül páran még akkor is röhögtek, mikor sört kértek: a Deadboltra hajazó „kamijjonos vudubillyt” trucker-szimulátorral, háncsszakállban toló formációt egy, a menedzserükkel, a Yellow Spotsban és Fit-Fatban is tevékeny Schlekivel készült interjúban kárpótoljuk... hamarosan!

IMG_3849.JPG

Így nekem az estét a CLUE zenekar indította a kisteremben. Életemben nem hallottam róluk, és a névválasztás se tűnt túl biztatónak, de el kell ismerni, kimerítik a „feljövő tehetségek” fogalmát. Öblös hangú, stabil basszjáték, másik oldalt egy vén trasher csóka reszel végig szigorúan ritmusgittyón, van ehhez egy energikus, kalapálni készséges dobos, aki a 4-es alapú ütemezéseket úgy kicifrázza, hogy egész elfeledkezünk a ritmikai egyszerűségről, és egy leadgitáros-énekes legény az élen, akinek a hangja, sőt, hosszú vöröses haja, merevsége, egész kiállása az az 1990, ami itthon sose volt. Szóval mintha az első lemezes Down, a Corrosion of Conformity, az Alice in Chains és a legelborultabb Pearl Jam csapat találkoztak volna valami eldugott belvárosi botanikus kertben együtt tripelni egy durvát valami nehézhordozó-rakétától. A számok viszonylag szimpla struktúrája, meglepő hossza (a 6-8 perces játékidő sem volt ritkaság), a frontember túlhangsúlyozottságával (minden szólót ő nyomott – bár szép, dallamos-progos megoldásokkal, és egy kis powertmetalos éllel) és passzivitásával (áll és nyomja, áll és nyomja, áll és nyomja – több színpadi jelenlétet követelünk!) együtt is egy húzós, dögös nyitás volt ez, amit csak emelt a (talán nem is olyan) váratlan számú és lelkesedésű betóduló és a halálprofi hangzás (pacsi a Dürer kisterem hangosítóinak: a nagyterem is szólt, ahogy tudott, de ők egyenesen remekeltek). A CLUE-é nem annyira egy pogó-indító zene, de nem is teljesen elszállós: valahogy képesek úgy tologatni az arányokat, hogy a zene egyszerre legyen súlyos, finoman pszichedelikus, mégis könnyen befogadható. Még ha határozottan nem is kortárs, hanem a 80’s-90’s évek fordulójának atmoszféráját idézi, sajátos szájízzel. És ami még főbb, már van egy kiforróban lévő saját hangzásuk. Szerintem nagy dolgok állnak előttük. Ja, volt valami vendégszereplés is, egy neves magyar trasherrel, de azt... inkább hagyjuk. Az epikus zárótétel kárpótolt, a hörgős, Dio-hajas vendégeket a jövőben hanyagolnám. 4/5

IMG_3926.JPG

Innen már rohamtempóban húztunk a nagyterembe, ami szégyenletes lassúsággal telt – pedig szerintem az ország egyik (ha nem „A”) legizgalmasabb bandája, a Wattican Punk Ballet avanzsálta népdalos-farsangi hangulatú, vidám őrültekházává a színpadot. Az örmény(-s mára egy picit immár: magyar) multiinstrumentalista tesók, Gaya és Karen igazi underground szenzációként robbantak be úgy 2 éve a köztudatba, és most aktívabbak, mint valaha. Konkrétan elefántlövővel se lehetne őket leszedni, olyan intenzív a jelenlétük, a pörgésük... Gaya énekel, visongat, mellette rendszerint dobol és/vagy szintizik, samplerezik, míg Karen ÁLTALÁBAN gitározik, ritmusozik, vokált loopol és az effektjeivel machinál, de nincsenek kőbe vésett pozíciók... Néptáncos, telt ütemes lüktetések, édes kis disszonanciák, sikonyálós, eszelősen vigyorgós dalok lettek itt olyan egységes rockzenei köntösbe (mondjuk úgy: szegecselt ködmönbe) foglalva, ahogy még soha semmi nem, és ááá.

Pokolian élvezték a műsort, és az az életöröm és féktelen kreativitás, amivel játszanak, átragad ránk is, legyen szó RATM-et idéző ugráltatósról, bluesra alig emlékeztető, nagyon-káeurópai (mégiscsak)bluesról, ipari pszichedéliáról, valami tangóféléről, vagy egészen szélsőséges, fél-elektromos csúcsra járatásról. Egyszerűen él az egész, és egy picit mégis rólunk, rólad szól. Az egész élmény kicsit összemosódik nekem, olyan, mintha végig türkízes fényekben ugrálna egy Vendetta-maszkos, El Topo-kalapos vándorgyilkos, aki gitárral öl, s vele karöltve egy bespeedezett sámánasszony kerek 1 órán át. Hihetetlen volt. A Playt (számot) és a Get-et (szót) legalább 100x kiáltozta együtt velük a közönség, aminek legalább fele szerintem először hallotta őket. A WPB-t vétek kihagyni, számomra mindent összevetve az est csúcsa lett a buli – még a hűvös és korai örömű (főleg 30-körüliekből álló – ejj!!!) közönséget is a végén random örömtáncra, a színpad előtti tér ellepésére és itt-ott tátott szájú csodálatra inspirálták. A vastaps kiérdemelt. (Úgy 1-2 órára rá egyeztettünk interjút is a tüneményes, bár addigra kissé pilledt női féllel, szóval, rockstation-olvasók, legyetek résen!) 5/5

IMG_4004.JPG

Gondoltuk, öblítünk egy sört, de szomjan maradtunk még 30-40 percig – a kisteremből kiszóló Shapat Terror berántott, és nem eresztette a tökömet. Pláne, ha egyből Tanka Balázzsal, a TURBO félisteni-hangú frontemberével nyomtak közös felvételt, az Új Királyt (amit itt Balázs énekelt majdnem végig – nagyon helyesen). Mintha betettek volna egy vadászgépbe, és rázott, kúrt, üvöltött volna mindenhonnan a nyers, fémes erő, én meg hujjogtam, mint egy vurstliban. A ST egésze precízen szól, bár a számok néha hosszúnak, összességében épp csak egy picit monotonnak tűntek – de a „lakossági sztónert” megdobták elvont szövegekkel, és olyan folyamatos matekos bontásokkal, hogy épp csak követni tudtam agyban. Na ÍGY kell megújítani egy kiürült műfajt 2014-ben. Sohajda Péter énekes-gitáros hangját valamiért máig szoknom kell, de törekszik az újszerű énekdallamokra, amivel igen jól felhozza magát, és különös tisztelet jár Gál Gergely dobosnak, aki egy valóságos precíziós erőmű, tökéletes, tökig tömött fillekkel, lélegzetelállító pontossággal és bonyolultsággal tolta a darát alájuk. Mindezt persze adekvát zöld – mi más – fényben, félsötétben. Tudom, hogy nem vág az arculatukba, de a két kezem összetenném, ha pár számukat megcsinálnák angolul – szinte garantált, hogy egy közepes menedzsment is 2 héten belül már Palm Desertbe intézné az útjukat. 4,5/5.

Végre csak’ sikerült kijutni azért a kurva sörért. 600.000 forintért, mint mindig. Az még elmegy, de a CSOMAGONKÉNT fizetett ruhatári jegy kevésbé volt szimpi, hármunk 2 kabátja meg 1 táskája került 800-ba... Mondjuk ennyi baj legyen, minden más pénzemet merchre és bagóra szántam úgyis. Amúgy a legidegenebbek locsolnak meg kérve és kéretlenül sörrel, adnak mindenféle cigit, néha ölelgetnek meg egy jó show közepén, és sok-sok ismerős arc forog itt az ország legkülönbözőbb tájairól: van, akit fesztiválokon rendszeresen, van, akit színpadon, van, akit klipekben láttam. De itt ez mind hótmindegy. Itt tényleg csak a zene van, és egyfajta szofisztikált közösségi érzés nagy-nagy fekete árnyéka az egészen, ami a maximum, amit egy ilyen hazai feszt vetni képes.

IMG_4127.JPG

Itt ki kell térnem egy elmaradt produkcióra: lett volna Halott Pénz a Fekete Zajon... Ez nem tudom, mennyire volt komoly, nyilván fika, vagy irónia alapon ment volna, és talán jobb is, hogy sose tudjuk meg, hogy reagált volna egy többek közt Ulveren, Kyusson, Napalm Deathen szocializálódott közönség feneke rá. ’Pénzék súlyos és váratlan megbetegedés miatt le kellett mondják a bulit – és én mondom, ez így volt nagyon jó. Megtörte volna a megfontoltan minőségi zenék olyan felvonulását, amilyet azóta se tapasztaltam. Még az se lepne meg, ha ez – bármely érintett részéről – tudatos lépés lett volna. Bemocskolva én is elriszálom rá (szégyen? gyalázat? ugyan), de azért, minden tisztelettel, egy rosszízű tréfa nem ért volna meg ennyit – nekem biztos nem.

IMG_4106.JPG

Némi öblögetés után beszakadtunk a VHK-ra. Ott már várt, ami várható volt: pokolsötét, ahol csak a színpad világol (fizikai és metafizikai értelemben egyaránt), fülledtség, az önkívületbe lassan beleringó, gyorusló ütemben nekivetkőző fazonok, kifordult szemű nők. Igazából csak annyit tudnék írni erről, mint bármelyik VHK koncertről. A „másikvilág” megidézését nem értheti senki, aki nem volt rajta. A fojtogató légszomj, milis rétegben locsogó izzadságtenger és fájdalmas tempót kalapáló, zajos csapat már messziről is beégő látvány, Grandpierre Attila hál’Istennek táltosnak és csillagtudónak szegődött, nem teleprédikátornak, mert bele se merek gondolni, ekkora energiával mi másra ránthatna be minket ez az ember. Közben a seggemen kifelé verődik az irtózatos basszus, a mellkasodban pedig ott az egész embertömeg – váratlan kis csoda: egyetlen óra erejéig – egyetlen ütemre verő mellkasa. A füled, a fejed, a csontjaid fájnak, de a 4. számtól pont leszarod. A félpucér törzsi pogó kihagyhatatlan volt, jelentem, ez is megtört(ént)! Méltó csúcseseménye ez a Fekete Zajnak, névben is hasonult. 5/5

rosinflux.jpg

Itt már levert a víz, mint „a jaj csak idén nem tudtam jönni, de tiétek minden támogatásom” lájkolót az utolsó Fekete Zaj posztert látván, szóval kicsit kihúzódtunk a Dürer „süppedős” negyedébe. De ott se hagytak békén! Előbb Temesvári Balázs (most kényszerűségből egyedül) szólaltatta meg a Rosinfluxot... egy industrial-noise-kísérleti zenei projekt ez, ahol saját gyártású „hangszerek” zajait és dallamait keveri össze és ráncigálja keresztül a pedalboardon egészen addig, amíg a káoszból rendszer nem lesz. Kimondottan kellemetlen volt beülni, de valami odaláncolt a showban, és képtelen voltam felállni és otthagyni. A végén mellettem ülő, Guns’n’Roseson nevelkedett gitárosokkal és klasszikus zenészekkel együtt bólogattam elismerően. Abszolút nehéz, kísérleti zene, de épp ilyen lebilincselő volt. A levegőben egy legyet is meg lehetett volna hallani (ha nem nyomják el a brutális hangzatok, és ha szerencsétlen nem szédül meg tőlük már a legelején). Talán még őt is beépítette volna a kompozícióba ez a szerényesn mosolygós, vékony, őszes muksó... Aki, dallamok súlyos híján is, 4/5-t megérdemel.

A lényegi zárást a Kaldera akusztikus duó-verziója hozta: Tanka Balázs és Kovács Bence gyerekkori barátsága varázsolódott egy akusztikus folk, blues, grunge, chill, mindenféle kategorizálhatatlan hatást a legteljesebb mágiával egybefonó dalvilággá. Nagyon régen volt, hogy fullban rázott a hideg egy produkciótól, ami szövegileg, szívben, hangzásban ennyire egyben volt, ennyire mélyre szólt, pedig csak két csávó gitározott, meg az egyikük énekelt, pofátlan közvetlenséggel. Az emberek szeme csillogott, a szájuk szorosra zárva. Szerintem elmondtam mindent, inkább hallgassátok. Csodálatos volt. 5/5

Ez az élmény méltó zárása lett volna számomra a bulinak – viszont az est utolsó fellépője, a tipikus „pösti” éjimadár Hangmás hajnal 1 után is nyomatta a keserédes surf rock / synth / new wave koktélját, padlót fogásig, és ha jól sejtem, nem kicsit betintázva. Mondjuk ez a hangzáson nem hallatszott. Annyira perfektül passzolt a késői koncert a kimerült, nekiszomorodott („azért ez mégis az utolsó ’Zaj... bammeg’!”), mindezek után szinte kiégett, már csak megszokásból és ironikusan bugizó emberekhez, akikből (EEEEJJJ!!!) talán 50-en lézengtek előttük a nagyteremben, hogy önkénytelenül is elvigyorogtam és tapsolni kezdtem. A szervezők kifulladásig ropták a magasztos maradékkal rájuk. 4/5, de csak az indokolt fáradtság miatt.

IMG_4136.JPG

Még beújítottam egy utolsó, rikító ’Zaj pólót – ecsém, fergetegesek ezek a minták – reprezent alapon, és lerohantuk az akárhányadik, már épp menekülni készülő éjjeli buszt. (Amin meg a Képzelt Városos Győrffy Mátéval dicsértük körbe egymást, de az már egy másik, rövid, és uncsi történet.)

IMG_3828.JPG

És az van, hölgyeim és uraim, hogy hiányérzetem van. És lelkiismeretfurdalásom is. Mindig alapos és nem alibi-okom volt kihagyni ezt a minden tekintetben kultikus fesztivált, egészen az utolsóig, és csak most fogtam fel, mit veszítettem – és csak remélhetem, hogy az ország java része, ha ez számít valamit, valaha is megsejti, mit veszített ezzel a fesztivállal. Egyik évben az állami támogatást nem küldik ki, másik évben megérkezik az előző évi fele, az az évire még válasz se, majd az arborétum teszi ki őket kénytelen-kelletlen, és mindennek tetejébe a Zaj lesz az a feszt, amit „mindenki” támogat, de 10 „aktivistára” jut 1, aki tényleg el is megy. A Fekete Zaj története, minden göröngyösségével, minden nehézségével, kezdeti zártságával és szélsőségességgel, késői cinikusságával együtt is, példaértékű: pár többet látott ismerősöm az eredeti, első Szigeten átélt hangulat foszlányait, kulturális „tisztaságát” vélte felfedezni benne. És a Fekete Zaj végzete egyben a teljes magyar zene-üzlet szégyene. Nem valami mocskos, arctalan bürokratáé, nem valami kritikusan alpári szervezésé (mert nem az volt), hanem azoké, akik örökké ígértek, hogy kijutnak, akik megnyomták az attend gombot, aztán basztak eljönni éveken át, azoké, akik szerint egy megosztás vagy egy póló megmenthet egy ilyen volumenű bulit, amin sorjáznak a döbbenetesebbnél döbbenetesebb színvonalú és egyediségű fellépők. Egyetlen este volt eddigi életem legjobb fesztiválja, ahol csak kapkodtam a fejemet, mert levegőt venni se volt időm. Nem mondok neveket, de minden más fesztivál, akár underground, akár mainstream, akár hazai, akár nem, amin eddig voltam, elbújhat összesítésben. Zéróék most egy minden eddiginél fairebb jegyértékesítési rendszeren dolgoznak, és csak remélhetjük, hogy valaha is újra ekkora akármit szervezni kezdenek – így is jól járunk, csak hát nem mindegy, mennyire. Addig itt a Negative Art és a RnR Ticket (illetve, a TIXA). Lássuk, járjuk be őket.

fekete zaj sírkő.jpg

Ezen tessék gondolkodni. Ezért tessék hordani azt a kurva baglyos, vagy akasztott gitárosos, vagy rusnya faágas pólót minden fesztiválra, ezért tessék életben tartani az emlékét annak, hogy egyszer, nem is olyan régen volt, lehetett ilyen fesztivált csinálni Magyarországon. És akkor egyszer esetleg megint lehet a sok csilivili fiszemfaszom zenebona meg slágerecske közt egy kis fekete ZAJ, ami helyreteszi a dolgokat a fülekben és a fejekben.

~

írta, élte Nemesúr (Nemes Márk)
fényképesítette Esti Kornél (Vargha Zsombor)

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr995891510

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum