Nagy levegő: Inhale Me - Gauntlets (2014)

2014. április 16. - ZándokiA

gauntlets.jpg

Akik követik a hazai metalcore színteret, azok valamilyen módon már biztosan összefutottak az Inhale Me nevével. A nagyjából egy éves, budapesti zenekar első nagylemeze április 12-én jelent meg. Annak tudatában, hogy mostanra mondhatni minden zenét megírtak, elég nehéz friss zenekarként helytállni, pláne a fikázásról híres magyar közönség előtt. A csapat korábban már jelentkezett egy EP-vel Find Your Voice címen, amire meg is kapták a magukét, és hírhedtséget szereztek vele. Azóta átestek egy énekes cserén, aminek következtében újult erővel folytatták a koncertezést, és a dalok írását. A nagylemez ízelítőjeként a Where The Devil’s Born címmel ellátott single-t hallhattuk, ami amellett, hogy nagyon jól szól, egész más irányt képvisel, összetettebb, zeneibb elődjeihez képest. Még a gyűlölködőket is sikerült megpuhítania. Az Inhale Me rendkívül aktív zenekar fellépések szempontjából, így aki már elcsípte őket, tudhatja, hogy rendkívül energikus és élvezetes koncerteket adnak, illetve az új lemezről is lehetett már fogalma.

A kezdő Harbinger kellőképpen megteremti a lemez atmoszféráját, folyamatosan építkezik dinamikában, újabb és újabb dallamok és ritmusok jelennek meg, mindez szimfonikus hangszerelésre épülve. A Can’t Be Alone-nal belecsapnak a közepébe. Nekem úgy tűnt, hogy ez a dal még inkább a kezdeti irány, egy két gitár futam, és a tiszta énekes részen kívül nem fogott meg különösebben, nincs benne igazán olyan elem, ami miatt füstölésig nyomkodnám a repeat-et. És ez így volt a reward-dal is, a metallicás gitár szólót a végén nem is igazán értettem. Számomra a lemez csak ez után kezdődik igazán.

inhale me.jpg

A címadó Gauntlets-szel kapunk a djent-es ritmikákból rendesen, legalábbis az első válaszolgatós nullázásból erre lehet következtetni. De van itt minden, black-es gitárdallam, hardcore-os gyorsítások és persze az elmaradhatatlan nyolcados refrén. Az egész olyan gyorsan változik, hogy elsőre csak kapkodtam a fejem. Sokkal érdekesebb a dal, mint amilyennek elsőre tűnik, néhány részt lehetett volna hosszabban kidolgozni, de ez az első olyan tétel, amit többször vissza kellett tekernem, hogy megértsem. Ami ezt a zenét igazán érdekessé teszi, az a dallamvilága. Néha egészen váratlan, a fülnek szokatlan témák jönnek elő, mint itt is a black-es gitár, de a továbbiakban elég sok ilyennel találkozhatunk. Ezek az elemek remekül ellensúlyozzák azt, hogy a dalok nagy többsége nullákra épül, ahogy a következő Lone wolf Syndrome is. Itt főleg a dob variációit emelném ki, ami szinte ütemenként változik, ezzel színesítve a zenét. A lemeznek ebben a felében szinte egy másodpercnyi szusszanás nincs. Ha megnéznénk a sávokat, valószínűleg végig ugyanolyan magas lenne a jelszint. Nagyon sok részből állnak össze ezek a dalok, viszont dinamikai váltással még nem találkoztam. Ezen a már jól ismert Where The Devil’s Born sem változtat, ami gyorsaságával minden arcot eltávolít a helyéről. Egyedül egy-két breakdown és egy basszuskiállás töri meg, amit nagyon eltaláltak.

im konc.jpg

Csak a címadó dalt kéne kicserélni, ahhoz, hogy a lemez folyamatosan emelkedjen színvonalban, mígnem eléri a csúcspontot a Hurricane Of Lies-zal, és a végéig tartja azt. Ha csak az említett dal lenne a lemezen, engem úgy is biztosan megvenne. A címadóhoz hasonlóan nagyon változatos, szokatlan a ritmikája, viszont minden rész kellőképpen ki van dolgozva, így van is egy rendes hossza a dalnak. A sötét dallamokkal és a hosszan kitartott ordításokkal egészen sátáni hangulatot kelt. A Where The Devil’s Bornból már ismert dob és basszusgitár unisono kiállások itt is többször előjönnek, illetve a refrénben itt is találkozhatunk szokatlan dallambeli megoldással, ugyanis a várt felmenetel helyett, lejjebb csúszik a gitár, ezzel disszonanciát keltve. Természetesen a Hurricane is megkínál breakdownokkal, csak hogy mindenki tudja, mit hallgat. Itt kapjuk meg az intró fuvola dallamát újból a gitáron, más ritmikával, ami csak sokadik hallgatás után tűnt fel. Ez a megoldás nekem nagyon tetszett, ez is mutatja, hogy van koncepció a lemezben. A Find Your Voice után meg nem mondtam volna, hogy ez a zenekar ilyen dallal rukkol elő egy év múlva. Ezek után bekövetkezett a hiányolt dinamikai váltásom, egy monológgal együtt a Madam Cruel-ban. Majd még több monológ az I Am Nothing-ban, ami nagyon jól szól, bár kissé elcsépelt ez a sok I am. De itt is van dinamikai váltás, úgyhogy ezt a hiányosságot elég jól kipótolták így a lemez végére. Befejezésül a Questions refrénjére mindenki vághatja az ereit. Tipikusan olyan dal, amit a kritikusok és az utálkozók lehúznak, mert sok hasonlót hallhattunk már, de egyébként mindenki szereti. Ez a lemez példaértékű kitartásból, nagyon sok negatív kritika után fényévekkel jobb anyagot hoztak ki. Ezúttal az alap követelménynek számító profi minőségű felvételekhez, a dalok színvonala is felzárkózott.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1006042477

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum