Április 8-án érkezett meg a Zakk Wylde vezette Black Label Society új lemeze Catacombs Of The Black Vatican címmel, a Mascot Label Group gondozásában. Amint ezt már említettük a csapat új gitárossal dolgozik, Nick Catanese helyét a Lizzy Bordenből ismert Dario Lorina vette át.
Na de vágjunk a közepébe, rágjuk meg ezt az új anyagot, amelyre csaknem 5 évet kellett várnia a hozzám hasonló B.L.S. drukkereknek. Először is, elhiszem,hogy Ozzy Mester a világegyetem közepe (szerintem is), azt is elhiszem, hogy Zakk sokat köszönhet neki, de azért ennyire nem kellene utánozni a jó öreg Johnny hangját. Első hallgatásra a lemez kissé nyugisabb hangvételű, mint elődjei, kevesebb a tökös-pörgős gitártéma, kevesebb az üveghang, egyúttal több lett a Black Sabbath témák száma, amit személy szerint nem bánok, de ezt mindenki döntse el maga. A korong 11 nótát, plusz 2 bónusz trekket tartalmaz. A nyitó nóta a Fields of Unforgiveness egy lassú hömpölygős témával indít, király refrénnel, ami már az első hallgatás után is benned marad, mint anno a Stillborn. A második nótát, a My Dying Time-ot már mindenki ismeri, ezt a dalt mutatták be először, majd erre készült a videoklip is.
Az Angel of Mercy akár egy romantikus film betétdala is lehetne. Ki tudja.....bár inkább ne.. Alapjában véve nem rossz dal, sőt elég fülbemászó, de nem az én világom, viszont a gitárszóló nagyon állat lett. A következő tétel az old school B.L.S. időket idézi. A Heart of Darkness, pörgős , tökös, súlyos. Szerintem egy-két nóta mellett ez az album egyik legfaszább nótája, na meg persze az utána következő totál Sabbath feelinges Beyond the Down is hozza a szintet. Aztán a 7. trekk, mégpedig a Scars következik....na itt nyeltem félre a sört először, a lemezhallgatás során. Nem látom értelmét, hogy minek került fel egy ilyen blues-country, dörti féle megoldás a lemezre. Vagy ki kellett tölteni a rendelkezésre álló időt, vagy fogalmam nincs, de szerintem nagyon nem idevaló ez a dal. Ezután, viszont egy akkora mocskos nagy zúzda-forgószéllel térnek vissza a Damn the Flood dallal, hogy az, az előző nyáltengert azonnal felszárítja. Ezután egy kőkemény betonozással kezdik az I've Gone Away-t. Itt már érezhető, hogy ez az album sem lett kapufa, számomra ez a két dal a lemez csúcspontja. Igazi Black Label nóták, királyul összerakva és király szólókkal fűszerezve. Az Empty Promises levezeti a lemezt egy több, mint 5 perces nóta képében, majd a 11-es számú Shades of Gray-el zárják... na itt nyeltem félre másodszor a sört. Akár "Shades of Gay"-nek is keresztelhették volna ezt a dalt. Na ez tényleg egy fos nóta, már bocs. Természetesen tudom, hogy lesz akinek ez tetszik, de én a saját szubjektív véleményemnek adok hangot.
Összegezve, én nem csalódtam Zakk Mesterékben, összehoztak egy újabb király B.L.S. albumot, amely pár év múlva ugyanúgy kedvenc lesz nálam, mint az eddigi lemezeik. Tökös hangzás, király nóták (1-2 kivétellel) és persze állat gitárszólók jellemzik az 54 perces anyagot. Az biztos, hogy nálam sokszor előkerül majd ez a lemez. Tehát, akinek elege van a női frizkós, egy szál belű, zúzok-éneklek-zúzok sémára készült, fröccsöntött bandák silány zenéiből és szőrös, izzadt, tökös, sörszagú, tehát férfias rock/metal lemezre vágyik, az mindenképpen szerezze be a Catacombs of the Black Vatican-t.
