A nagy egymásra találás ismét elmaradt: Nevergreen – Vendetta (2014)

2014. május 21. - sebiszabi

1554587_10151996815530689_1025719066_n.jpg

Nem emlékszem már pontosan, hogy mikor volt, hogy valahogy egyszer csak elmaradt mellőlem a Nevergreen, de úgy rémlik, hogy valamikor kétezres évek elején volt. Az ok meg már pláne nincsen meg, egyszer csak így alakult. Pedig a kilencvenes évek közepén, amikor igazán kezdtem megvadulni a Paradise Lost által teremtett gótikus metálért és hazai alternatívát kerestem, a Nevergreen zenéje annyira a bőrömbe égett, hogy úgy gondoltam, hogy ez sokkal tovább fog kitartani. Megkerülhetetlen klasszikusokat teremtettek a Game Over és Az Éj szeme lemezekkel, talán az Amok nem volt az igazi (mondjuk A szerelmed vágya vér úristen mekkora dal!), de az Új Sötét Kor lemezzel újra régi formáját hozta a zenekar.

Egészen tavalyi FEZEN fesztiválig nem is nagyon foglalkoztam a zenekarral, amikor egy dögmeleg délutáni idősávban kellett volna megmozdítaniuk a gyér publikumot a nagyszínpadon, nem sok sikerrel, de ez nem (csak) az ő saruk. Ott találkoztam először az új formációval, Simon Valentinával kiegészülve és az általa szállított operaének témákkal. Mondjuk, alapvetően nem vagyok oda ezért az szimfonikus/opera metal vonalért, ezért az akkor a Karmageddon lemezzel turnézó banda nem lopta vissza magát a szívembe. Mindezek ellenére erős késztetést éreztem az új lemezzel megismerkedni és ezzel együtt a Vendetta által okozott benyomásaimat megosztani.

A lemezre 18 dalt és mostanában ritka hetvenhat percnyi muzsikát sikerült összerakni, szóval ez még a jó öreg CD-s időben is lelógott volna a korongról. Persze ebben az is benne van, hogy az utóbbi albumok óta megszokhattuk már, hogy két nyelven jelennek meg. Most is így van, csak emellett felkerült még négy angol nyelvű dal, köztük egy Eurythmics feldolgozás, így összesen a 18 dalból hét lett magyar nyelvű és tizenegy lett angol.

A lemez követi a Karmageddon által lefektetett hagyományokat, az ott bevált recepten nem is nagyon változtattak. Az énektémák talán jobban egybe simultak, Bob Macura dörrenő mély hangja mellett Tina hangja sem tolakodóan „operás”, sikerült megtalálni az összhangot. Zeneileg pedig a szokásos magas színvonalú doomos, gótikus metalt nyomják, Matlári Miklós billentyűs alapjaira helyezett vastag gitárszólókkal.

10252836_8544608845675h72_1716206072_o.jpg

(A magyar dalok angol átirataival részletesen nem foglalkoznánk, hiszen zeneileg szinte bitre megegyeznek az eredeti magyarral, csak a szöveg ment át a kompatibilitás miatt angolba.)

Viszont ami nagyon hiányzik, azok a megakolosszális himnuszok. A korai lemezeken hegyekben álltak az ilyen jellegű dalok és később is azért jócskán akadt, de a Vendetta nélkülözi ezeket. Jók a dalok, de nincsenek meg azok katartikus élmények a hallgatáskor, ami szerintem egy ilyen stílusú zene hallgatásakor meg kell, hogy érkezzen. A gótikus metal egy ilyen stílus: mélyen meg kell marja az ember lelkét, akkor jó, de valahogy ez most nálam elmaradt. Talán egy dal volt, ami tényleg megragadt, ez pedig A szerelemben nem hiszek. Itt tényleg eltalálták azt a bizonyos hangulatot. A szövege tök jó, a billentyűs témák tényleg ódon miliőt varázsolnak és a vége felé megtépett gitárszóló is helyén van. Emellett még a Végső sorsunk vár lendületes vágtázása ragadta meg hallójárataimat. Dallamos és fülbemászó slágeres húzása van, borítékolhatóan közönség kedvenc dalnak gondolom. Ezek a dalok lógnak ki a lemezről pozitív értelemben. Az angol nyelvű dalok is jól sikerültek, kellemes meglepetés a Eurythmics cover, de nálam a More talált be jobban, mint a többi.

Nincs különösebb bajom a Nevergreen új lemezével, hiszen amit korábban tudtak, azt most is nagyon tudják: a hatásos és nagy ívű zene szépen festi a temetői hangulatot, de valahogy egyre kevesebbszer érint meg ez. A női vokál érkezésével automatikusan távolodtam el a Nevergreen-től és ebben „segített” az is, hogy egyre sablonosabbak lettek a dalok. Ez pedig szerintem pontosan a szimfonikus vonal megjelenése miatt van, mert kötelezőnek érződik minden dalban Tina hangját használni „elől”, és emiatt bőven kiszámítható megoldások születtek. A Karmageddonhoz képest mégis jobbnak hat a Vendetta, de én mégis a régi Nevergreen kérném inkább vissza.

Ez így talán trendibb vagy szélesebb közeg érhető el ezzel a Nightwish-szerű irányváltással, de ez nálam pont az ellenkező hatást váltotta ki.  

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr746186173

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum