Ha egynémely bulit a kétesélyes jelzővel szoktak illetni, akkor erre a péntek estire nyugodtan ráaggathatjuk a kétszer-kétesélyest. Sőt! Ott volt maga a hely, Budapest számomra egy újabb feltérképezetlen területe. Hiába a több évtizedes buli járó rutin, fővárosunk egyedülálló módon még a magamfajta vén rókáknak is tud újat adni. Baráti meghívásnak engedelmeskedve érkeztem a valóban rókalyukra emlékeztető belvárosi pincébe. Az Expired Passporttól mindössze két, hangulatában totálisan eltérő promó-nótát hallgattam meg előzetesen a youtube-on. Azóta már átvehettem szerkesztőségünk nevében a Zoo címre keresztelt CD-t. Ezt a kifejezést szó szerint kell érteni. Ilyennek sem voltam tanúja még: CD-keresztelő keresztapukákkal!
A Mojo Risin’ nevet pedig a legendás The Doors zenekarhoz kötöttem. Ebből próbálva következtetéseket levonni, ha időben nem is, stílus tekintetében tévedtem egy kicsit. Lexikálisan mindössze annyit tudtam róluk, hogy pár éve Bíró Szabolcs történelmi bestseller-szerző volt még az énekesük. Szabit előbb hallottam énekelni, minthogy bármely könyvét leemeltem volna a könyvesboltok polcairól, de ez előbbi esemény másik együttese kapcsán történt.
Mivel elég cinkesnek tűnt, hogy egyetlen ember figyeli a beállást, és az is a volt énekes hatására érkezett, úgy döntöttem: sétálok egy kört. Séta közben imádkoztam az Úrhoz, segítse hozzá a fellépőket, hogy legalább ez az átlaglakás nagyságú hely betöltessék érdeklődőkkel. Nem varázsolt optimistává, hogy egy utcákon zajló fesztiválba botlottam, mely persze szintúgy ingyen zajlott. Egy hölgyike éppen Rihanna dalát interpellálta jazzesítve (ezt a felkomfból tudtam, mielőtt még gyanúba keverednék). A Depeche Mode slágerét már könnyebben felismertem, de vissza kellett indulnom, hogy a Mojo előtt egy mojito is beleférjen.
Az igazság kedvéért papírra kell vetni: az új énekessel sincs semmi gond. Hitelesen nyújtotta át, amit kellett. A közönség soraiból érkező vicces, vagy annak szánt bekiabálásokra megfelelően reagált, de amit számon kérni nem lehetett tőle, az a színpadi mozgás volt. Ugyanis a világot jelentő deszkákat (vagy inkább szálkákat) akár Mikroszkóp Színpadnak is hívhatták volna, ha nem lenne már egy ilyen.
De a lényeg a lényeg, vagyis a program. Ez teljes egészében feldolgozásokból állt: Jimmy Hendrix, AC/DC, sőt HBB, LGT számok követték egymást. A billentyűst nélkülöző felállás miatt utóbbi hazai supergroup dalai harapósabban szóltak, mint a maguk valójában. Főként, hogy a patináns társulás legprovokatívabb szerzeményét, az Ő még csak most tizennégyet is elnyomták. A Mojo Risin’osok becsületére legyen mondva, hogy nem a kihagyhatatlan ziccerekkel operáltak, például az ausztráloktól sem az elnyűhetetlenül elnyűtt Highway to Hellt kapták le a polcról, hanem az If You Want Bloodot, majd a kikövetelt ráadásban a TNT-t. A Mojo misszióját beteljesítve azt éreztette velünk: bizony jó helyen járunk! Más kérdés, hogy a saját zöngeményekkel egyelőre adósak maradtak.
Az ünnepelt zenekar az általam ismert egyik nótával, a FUNKciótlan dallal nyitott. Buli előtt éppen azt beszéltük Gálffy Hódosi Marianna énekesnővel, hogy ilyesfajta mondandóval, mely a levakarhatatlan ügynököknek állít emléket, nem igen szoktak előhuzakodni. (Lsd talán még: Aurora – Nincs karácsony.) Számomra kicsit nehéz éteknek tűnt a kezdőtétel, de szerencsére azután minden jóra fordult. Mint a tévében. Mert mi másról szólhat a másodikként elővezetett Varázsdoboz című nóta? E lírai málházás időtartama alatt ismét elkapott a jó helyen vagyok életérzés.
Hamarosan megjelent Török Ádám, akit a Miniből, vagy éppen a Tátrai- Török Tandemből ismerhet a nagyérdemű. Legelőször azt a két Zoo-albumos dalt tolták le együtt, amelyekben egyébként is közre működik: a Madártávlatot és a Felhasznált Birodalom címűt. Utána három, közösen előadott Mini-szám következett. Bevallom, az elsőt elfelejtettem, melyik volt, de a második az biztos, hogy a Dzsungel (ha már állatkert, hát legyen az is), végül a Vissza a városba zárta a blokkot.
Török Ádám előadói személyiséget nem lehet azonban így, felsorolásszerűen elintézni. Ahogy a deszkákra lépett, rögtön „megénekeltetett” (kiabáltatott) bennünket, s attól fogva Papp László Arénában éreztük magunkat. Kétszer vagy háromszor hitet tett a zenekar mellett, megígérve, ha nem futnak be, fizet egy kört mindnyájunknak. Ha ezen múlik, inkább mi hívjuk meg a csupaszív óriást! Hisz nem csoda, hogy szellemi örökösének tekinti az EP-t, miután ők is hasonlóképpen fűszeres, eklektikus, jazzes rockzenében gondolkodnak, akárcsak a Mini.
Azután jött, amiben szintén nem volt részem a rockban töltött évtizedeim alatt: maga a CD-keresztelő. A keresztvíz szerepét persze pezsgő töltötte be. Az egyik keresztapa, Török Ádám nem sajnálta azt a hangzóról, melyet aztán behajított a „tömegbe”. A másik keresztapuci szerepében színpadra lépett pultos srác (mármint keverőpultos) Takács László megjegyezte: a zenekar jogdíjaiból még e pezsgőre sem fogja futni. No Comment.
A jópofa ötlet megvalósulása után néhány régebbi dalát vette elő a zenekar. Így most hirtelen a Vad Folyót tudnám felidézni. Majd ismét jöttek az Állatkert „lakói”, vagyis az immáron keresztény Zoo cd dalai. Megérkezett a tulajdonképpeni címadó, az Állatkert, a vélhetőleg slágernek szánt Hogy vagy, rock and roll, majd Rácson túlról szemléltük a világot. Eljátszottatott az Érték?, illetve a programba absztrakt módon illeszkedő, mégis zseniális Yvette. Miközben írok, előttem a lemezborító, s úgy látom, csupán a Lélekharag maradt ki.
Azt viszont nem tudom, meddig terjengett a tervezett program határa. A pozsonyi gárdát háromszor visszaparancsolta a színpadra a nép Passport-passport skandálása. Attól tartok, a köztudatba eme rövidített névvel fognak beférkőzni.
Tartozom annyival az igazságnak, hogy leírjam: egy ilyesféle klub-bulin a „tömeg” kifejezés más értéket kap. Akik a „face-n” jelezték, szám szerint 42-en, kábé azok jöttek el – ha még egy félszer ennyien megjelentek volna, az már teltházat jelent e kis odúban. Ráadásul Mariann azon kérdésére, hogy kik azok, akik nem valamelyik zenekari tag ismerősei, mindössze ketten rakták fel a kezüket.
Nem baj, annál nagyobb a siker értéke, hiszen normális körülmények közt nem állunk neki őrjöngeni mondjuk egy munkatárs zenélésére (én is a magam diszkrét módján egyszerre csupán négy lánnyal táncoltam). Még szerencse, hogy nem voltak normálisak a körülmények! És nem csak azért, mert legutoljára – kifogyva tán a dalokból – a „Passport” Kis Bence és a kemence történetét adta elő heavy metal stílusban.
A FOTÓK A ZENEKAR FACEBOOK OLDALÁRÓL SZÁRMAZNAK
