A jóféle melódiákban való féktelen tobzódás harmadik napját gondoltuk a legtartalmasabbnak és valóban megállás nélkül jöttek egymás után a másutt aligha látható, kihagyhatatlannak ígérkező csemegék. Viszont (és ez az egész dallamorgia mindhárom napjára igaz) maradéktalanul megérte az erőpróba, amelyet derekasan ki is álltunk, amint az alábbiakból kiderül.
A svéd Crazy Lixxnek csak az utolsó pár dalát tudtunk elcsípni, amit utólag már sajnálok. A színvonalat tekintve nyugodtan odahelyezhető a csapat az Eclipse mellé, de Danny Rexonék a tengerentúli vonulathoz állnak közelebb. Nagyjából mint egy feszesebb és tempósabb Danger Danger (emellett pl. a KISS, a Ratt vagy a Skid Row is biztosan a srácok kedvencei között van). Csak a poén kedvéért: nekik egy Blame It On Love című számuk van, míg az amcsiknál úgy szól a nóta, hogy Don't Blame It On Love – és mindkettő elhangzott a nap folyamán... Szóval egy adandó alkalommal muszáj lesz pótolni a mulasztást!
Valahogy ez az egész hétvége nem a csajokról szólt, már ami a fellépőket illeti. Issa kétségkívül dekoratív jelenség, a hangja is rendben van, mégsem tudott levenni a lábamról. Oké, nem pont egy AOR énekesnőnek kell élve felfalnia a közönséget mind egy szálig – azt megteszi mondjuk Lizzy Hale vagy Jill Janus –, de csillagom, úgy akkor sem állunk ki a színpadra, hogy szinte bocsánatot kérünk, amiért itt vagyunk! Főleg ha egyszer a te neved alatt fut a produkció! Így ki a bánat fogja neked elhinni, hogy I'm Alive?.. Ez a tétova előadásmód egy babazsúron is kevés lenne. Még senki nem mondta?? Del Vecchio úr sem??? Egyébként már ott elszúrtátok az egészet vele együtt, hogy a túlságosan nyugis Boulevard-féle Dream Ont szedtétek elő nyitásként. A kifejezetten lüktető, életvidám Can't Stop (Aviator feldolgozás) bezzeg a végére maradt!
Hát, megint Jeff Scott Soto mutatta meg, hogyan is kell ezt csinálni. Ráadásul nem egészen egy órában, ami neki a konferáláshoz sem elég... Hogy az éneket megint miért nála sikerült rosszul belőni, azt fel nem foghatom, ámde mégis volt olyan élvezetes a koncert, mint bármilyen show, ahol Soto kezében van a mikrofon. Őt nézve és hallgatva az ember készpénznek veszi a kifogástalan zenei alapokat és hajlamos kevesebb figyelmet szentelni a hangszereseknek, Jeff azonban újból gondoskodott róla, hogy még a szürke eminenciásnak számító Jorge Salan gitáros – amennyire nem hivalkodó a jelenléte, annyira briliánsan játszik – is reflektorfénybe kerüljön egy kis időre. A Look Inside Your Heartban pedig a nóta társszerzője, Joel Hoekstra (Night Ranger) is pengetett. Fülig érő szájjal tolta, mint mindenki más a deszkákon. További különlegességet jelentett az évekig talonban tartott Holding On és Believe In Me. Utóbbi, mint már tudjuk, a jubileumi turné programjába szintén bekerült, így Pesten is öröm volt hallani. A végén kialakult némi huzavona a színpadmesterrel az utolsó nóta ürügyén. A publikum váltig marasztalta Jeffet, ő meg pláne nem problémázott néhány perc csúszás miatt és lenyomta a Stand Upot, ahogy tervezte. Mégsem hiszem, hogy a szervezők közül bárki berágott volna rá ezért. 
Bevallom, John Waite életműve számomra hiányosan feltérképezett terület, bár a Bad English munkáira ma is jó érzéssel gondolok vissza. A művész úr megjelenésére – csutkafrizura plusz egy-két-sok számmal nagyobb öltöny, „veszélyesebben”, mint a Babys, meg a gigasláger Missing You idején – lényegesen kevésbé, a kő rocker Keri Kelli (aki játszott már a kaliforniai színtér színe-javával, sőt még Alice Cooperrel is) mellett kiváltképp érdekesen festett az öreg. Ettől eltekintve becsülettel rockolt, gitár-basszus-dob összetételű csapata feszesen és nyersen alapozott neki. Ez a pőre megközelítés, amely az újabbkori Better Off Gone-t is jellemzi, nyilván kontrasztban áll a 70-es/80-as évek dús, billentyű-gazdag hangszerelésével, de a tömeg így is kitörő lelkesedéssel fogadta és hangos énekléssel kísérte végig a műsort, benne a Bad English-féle When I See You Smile és Best Of What I Got nótákkal. Befejezésül a Led Zeppelin Whole Lotta Love-ja is előkerült.
Akinek az a fajta ízig-vérig amerikai hard rock a vágyai netovábbja, amely nem igényli a pengés megoldásokat és amely a maga egyszerű, eszköztelen mivoltában is abszolút szórakoztató – ja, és ki ne felejtsem a Ted Poley énekes által bedobott „felhasználóbarát” jelzőt sem, amely a nagyérdemű aktív részvételére utal –, annak a Danger Danger alatt tetőzött a parti-hangulat. Rob Marcello azért a finomságokra fogékonyabbaknak is a kedvében járt az ízes gitárszólóival. Etalon zenész, a mostani felállásból nálam ő a császár. Steve West dobosnak adódtak ilyen-olyan technikai gondjai, ám ezek nem akasztották meg a bulit, amelynek motorja természetesen Ted és Bruno Ravel basszer volt. A frontember az I Still Think About You alatt levonult a színpadról és vezeték nélküli mikrofonjával a terem szinte minden zugát bejárta, bizonyára a bárpultot is útba ejtve. Ahogyan azt várni lehetett, a hőskorban íródott dalok szóltak: Rock America, Bang Bang, Monkey Business és társaik, de a Hearts On The Highwayt is hallhattuk a régi sikerlemezek méltó 21. századi folytatásáról, a Revolve-ról. A záró Naughty Naughty végén a „Stay horny, Italy!” zárszónál pedig ki se találhatott volna stílszerűbbet Ted.
Velük ellentétben a Winger nagyon is komoly mértékben koncentrált az utóbbi anyagaira. Már a sikerlistás korszakukban egyedülálló zenei tartalommal tudták megtölteni a leginkább popformátumú nótáikat is, az újbóli összeállás óta meg különösen szabadjára engedik a kreativitást. Reb Beach mellett a jelenkori albumokon játszó John Roth helyett Donnie Smith gitározott (két dalban a basszust vette át, mialatt Kip Winger billentyűzött), de ő sem kispályás játékos. Mindketten villantottak egy-egy önálló szólót, a Headed For A Heartbreak és a You Are The Saint, I Am The Sinner pedig őrületes jammelésbe torkollott. Totális matekozásba persze nem csapott át a dolog, mert a Hungry, a Seventeen (aki ma már Forty-three ugyebár...), az Easy Come Easy Go, meg a többi, mintegy negyedszázados klasszikus eleve kirobbanthatatlan a szettből és a Karma, illetve Better Days Comin' lemezekről is a leginkább koncertekre való számokat adagolták. A gyors és harapós Rat Race különösen nagyot szólt, sőt nekem a Blind Revoltuion Maddel együtt a szett fénypontját jelentette, bár cseppet fájlaltam, hogy utóbbinak a hátborzongató intróját lespórolták. Ínyenc vagyok, vállalom... A deresedő Kip szokás szerint hibátlanul énekelt, viszont ezúttal inkább csak résnyire nyitotta a szövegládát – talán arra összpontosított, hogy végig ütemesen zakatoljon a Winger-henger.
Ha Kip mester és társai padlóra küldték a jónépet ezzel a full extrás műsorral, akkor a Night Ranger után úgy kellett bennünket egyenként felmosni onnan. Magam is dobtam egy méretes hátast. Először maga a hangulat, a zenészekből áradó lazaság ragadott magával. Már amellett persze, hogy mekkorákat muzsikáltak, miközben a Lay It On Me-ra és a hamarosan érkező friss album címadójára (High Road) is sort kerítettek. A hiperaktív dumagép Jack Blades bőgős-énekes – valósággal a pódiumra termett a fickó, a kisujjában van a tömegszórakoztatás – dirigált, de a Brad Gillis - Joel Hoekstra gitártandem szintén sokat lendített az élő show-n. Non-stop üzemmódban szelték a deszkákat, vigyorogtak, hergelték egymást. És hát Kelly Keagyre is képtelenség volt nem odafigyelni. Az azért mégsem mindennapi, hogy az egyik főének a dobok mögül szóljon! Épp ezért az oldalt fordított szerkó nála véletlenül sem puszta látványelem. Aztán amikor már végleg készültem átadni magam a brigádból sugárzó USA-feelingnek, Jack rádobott még egy lapáttal, mert a többi fellépőnek szóló vivát és némi önfényezés után belökte, hogy „ja, és a Damn Yankees is egy fasza banda” és jött a Coming Of Age, majd valamivel később a High Enough, amellyel még ezt is meg tudták fejelni! Egy az egyben, a kötelező vokál-hegyekkel (mindenki előtt ott volt a mikrofon), annak rendje-módja szerint. Jó, lehet ezt evidenciának venni, miután anno Jack is része volt a felejthetetlen szupercsapatnak, de mondjon bárki bármit, egy (újabb) álom vált valóra! És akkor hol voltunk még a móka végétől! A Don't Tell Me You Love Me-t egy kis Highway Starral megfűszerezve tálalták, megint csak zseniálisan, és a szokványos levonulás-visszatérés-ráadás forgatókönyvvel sem bíbelődve tolták le a fináléban a Sister Christian és a (You Can Still) Rock In America nótákat. Nincs mit hozzátenni, így volt tökéletes az egész. Úgyhogy, mint a Bolondos Dallamok rajzfilmek végén, „That's all Folks!” Ha már Jacknek nem jutott eszébe...
Ennyi hát az Itáliában eltöltött hosszú hétvégénk összefoglalása „trilógia” formájában. Ismerve a Frontiers erejét elképzelhető – és az angliai Firefest megszűntével csak remélni tudom –, hogy egy szép hagyomány születését éltük át. Mindenesetre bőven vannak még jól csengő, szintén a Frontiers istállóhoz tartozó nevek, akikre lehetne alapozni a jövőben – és ki tudja, hány kultikus bandát sikerül legközelebb feléleszteniük, legalább egy koncert erejéig. Ötleteim nekem is volnának!..
FOTÓK: S.OTTÓ
