Özönlött a „pokolnép” (ahogy a zenekar nevezi rajongóit) Pokolgépre. Volt, aki azért jött, mert még nem látta a legeslegelső magyar heavy metal lemezt készítő öt embert így együtt a színpadon, volt aki azért, mert már látta őket, s ez felejthetetlennek bizonyult számára. 1990 óta mindössze harmadik alkalommal nyílt erre lehetőség.
Aki a szombati monstre show egyetlen percéről sem kívánt lemaradni, annak bizony kora délután abba kellett hagyni az „alapozást”: 17 óra 3 perckor már színpadon állt a Words of Blood. A sound kitűnőnek bizonyult, de ezen kívül szinte minden sújtotta őket, mi sújthatta: pokoli melegre és erejét tartalékoló közönségre gondolok. Még a Hobo-féle Gazember metal-verziójára sem indultak be igazán – igaz, ezt a poént a Moby Dick már elsütötte. Talán ha ékelődött volna még néhány jól ismert dal a sajátok közé, elfeledkezhettünk volna az előttünk álló műszak hosszúságáról.
Az illúzió tökéletesen működött: ’90 körül rengeteg ilyesféle un. klasszikus heavy metalt varázsoló banda próbálkozott a színtéren. Talán a szeptember 11-ről emlékező nóta, és a színpad hátterében ébredező LED-fal rombolt kicsit a látomáson. Elképzelhető, hogy – a fellépés ideje alatt elhangzott „szolgálati közlemény” szerint – e hó 27.-én esedékes Vörös Lyuk béli fellépésükön jobban átjön majd a Words of Blood szellemisége.
Az Omen viszont feledtetett velünk mindenféle energia-spórolási hajlamot! Azonnal könnyűvé vált szívünk hiszen - amint Nagyfi Laci is színpadra lépett Slash-illúziót ébresztő, helyre kis kalapjában – a patinás csapat egyik legelső „slágerébe” csapott: Könnyű szívvel. Sorjáztak a klasszikusok: Padlón vagyok, Vámpír város, Pokoli évek, Kurva vagy angyal és a nem éppen aktuális Fagyott világ. Kedvence persze mindenkinek maradt ki: ne is kezdjünk felsorolásba! Inkább emlékezzünk meg arról, hogy a legutóbbi, Nomen est Omen címre hallgató korong is képviseltette magát két nótával: az Eltűnt 2007-ben és természetesen a Világvége talponálló került terítékre. Csak remélni tudjuk, hogy ez az újra bivalyerős Omen – Nagyfi László, Nagy Máté gitárok, Vörös Gábor basszusgitár, Nagyfi Zoltán dob, Koroknai Árpád ének – mihamarabb visszafoglalja méltó helyét a magyar heavy metal palettán!
A magam részéről kicsit aggódtam a sorban következő, jelen Pokolgép fogadtatásáért. Arra gondoltam, a legtöbben nosztalgiázni érkeztek, ráadásul jó magyar felfogás szerint 1990-ben a zenetörténelem véget ért. Szerencsére kiderült: az emberek nem nosztalgiázni jöttek, hanem bulizni! A Carmina burana intrót vastapssal fogadták, és vették a lapot Veress Marci dobos buzdítását illetőleg. Szép sorban megérkeztek a 2014-es Gép további „alkatrészei”: Pinyő basszus-mester, jött Z. Kiss Zalán tükörfelületű gitárjával, természetesen Kukovecz Gábor alapító atya és szintén gitáros sem hiányozhatott, és A Társulat elnevezésű tv-műsor Tordájaként elhíresült Tóth Attila fogta kezébe az énekmikrofont. A legeslegelső Pokolgép lemezről ismerős, az együttes nevét viselő dallal indították a programot. A továbbiakban még egy 90 előtti nótát kockáztattak meg, ez pedig A lázadó volt, mely – mint kiderült – Kukovecz Gabi kedvence, mégis lemaradt a Kalapács-féle listáról.
A show gerincét a Rudán-korszak dalai alkották: Győzd le a gonoszt, Adj új erőt, Feltámadt éj, Így szép az élet, Panasz van rád, Minden nap, A túlélő, és ami a legnagyobb sikernek bizonyult: A harang értem szól. Szándékosan külön veszem az Ősi lázban című tételt, melynek intróját, egy csángó népdalt élőben varázsolta elénk Péter Juci.
Ha már vendégénekeseknél tartunk: természetesen tiszteletét tette a műsorszakaszban maga Rudán Joe is. A Szökevény, és az Aki másképp élt hozta magával. Joe, úgy látszott, végre megint jó formában van – csakúgy, mint a teljes új Pokolgép! Aznap esti programjuk – a skót szoknyás Jung Norbi gitárossal bővítve a csapatot – megkapó fináléval zárult, mely nem is lehetett más, mint a Hol van a szó közös előadása.
Nem lennék igazságos, ha legalább egy bekezdést nem szentelnék a nap hősének, Kukovecz Gábornak. Mivel mindkét „Pokolgép-mutációban” érdekelt volt, ezért nem csak hogy kettő, teljes egész koncertet lezúzott, de tette ezt állandósult széles vigyorral arcán, miközben arra is maradt energiája, hogy a konferanszié szerepét időről-időre magára öltse. Nem is szólva a tényről, hogy elénekelte nekünk a József Attila féle Tiszta szívvel általa álmodott zenei változatát. És el ne feledkezzem az idén boltokba kerülő új lemez hírét kelteni akaró dalról, a Metalbombáról, melyet így első halásra nehéz megítélni, csak az a biztos, hogy jobb, mint a címe!
Azt hittük, „Kuko” törzsfőnök pihen egy félórácskát az újabb csata előtt, de csakhamar fény derült a műsor- koncepcióra: a „régi” ebben az esetben egyenes folytatása az „újnak”. Pár perces, gyors átszerelés után a Kalapács József vezérelte hadtest belekezdett a Metal az észbe – azaz belekezdett volna, de énekhang az valahogy nem volt egy darabig. Megjegyzem: az előzetes ígéretek szerint a mai műsor a kissé mostoha sorsú, hasonló című album rehabilitációjáról is szólt volna, ennek ellenére csak a címadó robogott be róla. Sebaj, van elég gép-zene, amit nyomatni lehet. Mindjárt jött is – szerencsére már élvezhető hangzással – egy kihagyhatatlan: maga a Pokoli színjáték. Végül is inkább az első album, a Totális metal került kiemelt helyzetbe; mindjárt az elején lepergett az Átkozott nemzedék és a Menj tovább.
Tovább menve pedig megfogadtuk: Tökfejek nem leszünk, s Ítélet helyett, Itt és most Újra születtünk. Persze, a Tépett madár is vállunkra szállt.
És hogy milyen volt? Extázis, pont úgy, mint ’90 körül. Vadidegen emberek ölelték egymást, összekapaszkodva ugráltak. Elől volt némi lökdösődés, ne adj’ isten, pogó, de akinek nem tetszett, az úgyis hátrébb lépett. Néhány megőszült hajszálon kívül semmi nem változott. Legalábbis a színpadon. Pazdera György (basszusgitáros), és Tarcza László dobos becsületére legyen mondva, hogy a civil szférában is megőrizték hosszú rőzséjüket.
Paksi Endre némileg változott az elmúlt harminc évben, de szerencsére csak külsőleg. Bevallom, arra gondoltam: visszafoglalja a basszusgitárosi posztot néhány szám erejéig, de ezúttal inkább elénekelte a Mennyit érsz című első albumos dalt, illetve Kalapács Józseffel együtt a Bon Scott emlékére írt balladát.
A finálé, melyet A jel és a Mindhalálig rnr jelentett, minden eddigi résztvevőt a színpadon talált, sőt, még Kukovecz gitárja is lángba borult. Fél órával a kiírt befejező időpont után búcsúztak a „gépesek” a totális teltháztól. Kalapács Józsi reményét fejezte ki, hogy az önkormányzat megbocsájtja a csendrendeleti idő túllépését. Ez illő volna, hiszen itt, a Városligetben a hangos zene legfeljebb ha néhány mókus nyugalmát zavarja meg. És aki a mókusokon kívül lemaradt még a nem mindennapi produkcióról, az augusztus 23-án találkozhat a régi és jelenlegi Gép-tagsággal az Agárdi Popstrandon!
FOTÓK: TÖRÖK HAJNI. TOVÁBBI KÉPEK ITT.
