RockStation

Lehetetlen vállalkozás: This is your life – Ronnie James Dio tribute album

2014. június 13. - viliricsi

Ronnie_James_Dio_-_This_Is_Your_Life_cover.jpg

Van abban valami tiszteletre méltó, ha valaki a lehetetlenre vállalkozik. Mondhatni, kamikazénak áll, de közben a könyvtárból hosszú könyvet kölcsönöz. Wendy Dio, a rock-történelem talán legzseniálisabb énekes-zeneszerzőjének, Ronnie James Dionak özvegye megpróbált egy albumot összehozni az elhunyt hitves emlékének adózva, és támogatva a sztár egyik daláról – Stand up and shout - elnevezett rákellenes alapítványt. A vállalkozás második fele, reméljük, sikeres lesz! A minket érintő szegmens is tulajdonképpen az. Sikerült, amennyire sikerülhetett.

Dio nem csak egy elképesztően árnyalt hangi adottságokkal bíró énekes volt, hanem akkora zenész-egyéniség, hogy minden csapatot betársulásának pillanatában saját képére formált. Tette ezt talán nem is akaratlagosan, egyszerűen ennyire erősen hatott csodálatos szellemisége. Pedig nem kisebb félistenek mellé sodorta az élet, mint Ritchie Blackmore vagy Tony Iommi (Black Sabbath). Tulajdonképpen ez is lett a „veszte” – törvényszerűen szólópályán találta magát negyvenes évei közepén.

Mindezekből adódóan szerzeményeit nagyon-nagyon nehéz, szinte lehetetlen átértelmezni, pluszt hozzájuk tenni. És most a rekedtes, de valahogy mégis szűz hó tisztaságú hangot nem is vettem bele a dologba. Bármilyen meghökkentően hat, ez még a könnyebbik fele az ügynek, hiszen amúgy is minden második énekes Ő akar lenni. A Dio-szerzemények viszont, úgy ahogy vannak, „százasok”, nem lehet 120 százalékossá hízlalni azokat. Ezen a gyűjteményen, ahol a mai rock legnagyobbjai adnak számot tudásukról, mindössze egyetlen e megállapításoknak ellentmondó kakukktojás található. Ez pedig a június 16-án hazánkba látogató Scorpions The Temple of the Kingje. Vagyis hát nem az övék, hiszen Ronnie első igazán komoly együtteséé, a Rainbowé a dal, de tényleg úgy hangzik, mintha a Schenker-műhelyben kelt volna napvilágra.

Azt mondják a bölcsek: más a változás és megint más a változtatás. Szóval egy Dio-dal nem változik attól, ha kicsit folkosra vadítjuk, mint azt a The Last in Linenal tette a Tenacious D., főként a szóló környékén. Próbálhatunk gitár-billentyű viszonylatban változtatni, ahogy Corey Taylor tette a Rainbow in the Darkban. Itt a jellegzetes szinti-szaggatást vette át a szólógitár.

Nem csettintünk a lemez egyik tételére  sem, hogy „hmm…ez jobb (vagy legalább érdekesebb), mint az eredeti”. De azért jó hallgatni az ilyesfajta mutánsokat is. Majdnem azt írtam: jól szórakozunk. De sajnos inkább emlékezünk.

Ronnie James Dio.jpg

Csodálatra méltó, hogy olyan sztárok álltak az ügy(ek) mellé, mint például Rob Halford, aki a Rainbow első „slágerét”, a Man On The Silver Mountaint abszolválja itt nekünk. De jelen van a Metallica is egy egyveleg erejéig, melyet a Rainbow Rising legendás album dalaiból hoztak össze. Szövetségre lépett Lemmy a saxonos Biffel egy Starstruck erejéig.

Számomra két tétel volt ismerős még korábbról – már úgy értem: ebben a formájában. Doro királynő Egyiptomba kalauzol minket a Last in Line albumot záró, hangulatos mű segítségével. A Killswich Engagetől pedig jól ismert volt ezelőttről is a Holy Diver metalcore-ba álmodása. Oh, majdnem elfelejtettem: az Anthrax tolja a Black Sabbath évek szülte Neon Knightot, a volt Deep Purple basszer, Glenn Hughes pedig elmeséli nekünk a Catch the Rainbowt.

Sűrű bocsánatkérésem, hogy fenti sorok kritika helyett lemezismertetőt érnek, de igazából nincs milyen megjegyzést biggyesztenem a dalcímek mellé. Minden egyes előadó, formáció, alkalmi társulás hozza, amit kell, nem többet, nem kevesebbet. Nem is tehetnék másképp. Kivéve, ahogy említettem, az egy szem Scorpionsot.

Ha mégis egy általános hibájára az albumnak kellene felhívnom a figyelmet, akkor az az újabb kori számokkal való mostoha bánásmód. „Őket” egyrészt maga a címadó képviseli, mely ballada eredeti énekkel került fel ’96-ból. Ugye, ez nehezen lett volna mellőzhető. Azután a kilencvenes évek eleji Black Sabbath reunionnak köszönhetően kerülhetett e tribute best of-ra az I című szerzemény. Ha jól látom, ezekkel kifújt a Mester ’84 utáni munkássága.

Mindegy, ez akkor is egy szívet simogató összefogás segítségével napvilágot látott, kuriózum számba menő album. De mivel tribute munkáról van szó, megúszom az osztályzatadás terhét. Azt hiszem, nem is lehet ezt igazából pontozni, itt és most nem érvényesülhetnek a szokásos szempontok.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr456298307

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum