Kis lépés előre: Monuments - The Amanuensis (2014)

2014. június 24. - sebiszabi

monuments_the_amanuensis.jpg

Az idei nyári fesztiválszezon előtti hónap két legjobban várt lemeze a Mastodon és a Monuments új albuma. A Mastodonról már írtunk, tegnaptól pedig elérhető a brit djent élmenőjének második lemeze is, a The Amanuensis. Lássuk, hogy az elmúlt két év alatt merre léptek a srácok ezen a sokak szerint halványodó színtéren. A két évvel ezelőtti Gnosis-hoz képest új frontemberrel vágtak neki az új lemez munkálatainak, a mikrofon mögött már a korábban a Periphery-ben is megforduló Chris Barretto áll, és hogy őszinte legyek semmiféle visszalépést nem tapasztaltam, jó döntésnek bizonyult a csere.

Az ötven percnyi album alapjául a David Mitchell novellája, a felhőatlasz szolgált, és erre a témára fűzték fel a dalokat. Ami nem változott a Gnosis-hoz képest, az a John Browne által szállított szaggatott témák, ami újra és kiváló alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy egy minőségi anyag kerüljön ki a zenekar műhelyéből. A színtér egyik nagy zsenije szerintem ő, elképesztő gitárhős a manus. Ehhez jön még Mike Malyan a dobok mögött és nagyjából készen is lennénk, de itt természetesen nem áll meg a történet. Szerintem a korábbi énekes, Matt Rose daráló screamjei talén erősebbek voltak, mint a Barretto-é, de a tiszta énekfutamoknál Chris mérföldeket ver elődjére. Mivel az új lemezen több szerepet kapnak a tiszta témák, ezért itt jött meg a jelentősége a váltásnak.

monuments_chris_barretto.jpg

A tizenegy dal (a deluxe verzióban kapunk még három koncertfelvételt az előző lemezről) mindegyike természetesen rendkívül komplex és át(néhol túl)gondolt dal, de az első hallgatás után már meg is vett kilóra. Elsőre sem találtam nagyon hibát, üresjáratot is talán egy helyen. Remek íve és húzása van az egész albumnak. Az albumkezdő I, The Creator és a majdnem albumzáró I, The Destroyer ellentéte foglalja keretbe a dalokat és közte pedig jobbnál jobb témák egész hada. Személyes kedvencem az Atlas, ami kissé brutálisan indul, de aztán egészen dallamos, slágeres nótává érik.

A Garden Of Sankhara Barretto miatt lesz különösen érdekes, hiszen itt van helye és tere, hogy a hangjára helyeződjön a hangsúly, amivel él is persze. Emellett nagyot szól az Origin Of Escape vagy a Horcrox is. Az egyetlen talán laposabb mutatvány a lemezen a Quasimodo, ez egy kissé monotonabbra sikerült a kelleténél, így a dal vége felé már azért elég a zakatolásból.

Ha egymás mellé tenném a két Monuments lemezt, mit mondanék? Az első lemezzel a berobbanás jól sikerült: erős volt, határozott és lendületes. Viszont itt másféle kihívásoknak kellett megfelelni. Erről a lemezről a magabiztosság süt nagyon. Nincsenek meghökkentő megoldások, de amit csinálnak, az ötletes és egy tökéletesen egyben lévő kiadvány. Az irány nem teljesen homlokegyenest más, int a bemutatkozó anyagon, nem hatalmasat, de azért előreléptek, ez tény. Ami a múltkor megérdemelte a max pontot, az most is.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr706403317

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum