Halálnak halálával...: Death To All, Gorguts @ Budapest, Barba Negra Track, 2014. 06. 25.

2014. június 28. - magnetic star

17.jpg

A tavalyi Testament közbotrányokozással felérő hangzása után kissé aggódva vettem ismét az irányt a Rákóczi híd budai hídfője felé. A hely nevén kívül első ránézésre nem sok minden változott érdemben, de legalább az egy évvel ezelőtti elemi csapás nem ismétlődött meg. Sőt, kifejezetten érződött az igyekezet a tisztességes megszólalásra. (Fotók: Máté Évi)

Maga a koncert elég sajátosan kezdődött. Az egy dolog, hogy korán (mint ahogy korán is ért véget, ami a szabadtéri bulik sajátossága ugyebár), de a két meghirdetett fellépőn kívül holmi meglepetést is rebesgettek a bennfentesek aznap délután. Nos, az történt, hogy a Gorguts gitáros Kevin Hufnagel ült ki a színpadra és adta elő néhány szóló-szerzeményét egy szál ukulele kíséretében. Aztán pontban negyed nyolckor a zenekar is belecsapott. Nem mondhatnám, hogy elaprózták volna a dolgot, mert az első öt szám legutóbbi albumról, a minden súlyosságával együtt is igen elvont és ritka hangulatos Colored Sandsről került ki, ráadásul egymásba fűzve, minden átvezető konferálás nélkül nyomta el ezeket a csapat.

8.jpg
Ezzel persze önmagában véve semmi gond, még ha a virtuóz játék közben nem is szántja fel a deszkákat a négyes. Annál ijesztőbb volt, hogy az első pár dal alatt leginkább a ritmusokat és az őszülő-ritkuló hajú őstag Luc Lemay bömbölését lehetett hallani, a gitárok pedig valahol egészen hátul zümmögtek. Ám szerencsére fokozatosan feljavult a sound és mire a Colored Sands nótához érkeztünk, már kimondottan élvezhető lett. Utána az 1990-es évekből összeválogatott gyöngyszemeket és a 2001-ből származó Invertedet már nem kísérték különösebb zavaró tényezők.

Fiatalabb társaihoz hasonlóan Lemay látszólag szigorú arckifejezéssel játszott, de valójában nagyon is jó kedvében volt, a sűrű hálálkodás közepette még csókokat is dobált a közönségnek. Szóval kaptunk egy meglehetősen statikusan elővezetett, de mindenképpen élvezetes műsort egy, a technikás és komplex death metal alakulatok krémjéhez tartozó alapbandától, közel hatvan percben. Már miattuk megérte eljönni!

10.jpg
Chuck Schuldiner nélkül nincs Death. Ez, gondolom, mindenkinek evidens. Az ő emlékére létrejött Death To All formáció ennek fényében jó döntést hozott a módosított név használatával (miközben a háttérvásznukon / ledfalukon az eredeti logó látható). Mondjuk így is mindig akad, aki rájuk süti majd a haknizás bélyegét, de amíg lesz érdeklődés a produkció iránt – olyanok részéről is, akik soha nem láthatták élőben Chuckot és zenekarát –, addig nyilván folytatni fogják.

Amúgy meg ki ne örülne annak, ha gitáron Paul Masvidal, bőgőn Steve DiGiorgio, dobon pedig Sean Reinert játszaná így együtt a klasszikus Death számokat? Méghozzá a Halál szinte valamennyi korszakából! A nyersebb, lényegre törő korai alapvetések közül már az elején megkaptuk a Leprosy-t és a Left To Die-t, a végén meg a Zombie Ritual és a Baptized In Blood is előkerült. A fókuszban viszont Chuck érettebb, illetve progresszívabb korszaka állt. A Flattening Of Emotions nyitánya után nem sokkal egymás után került sorra további két dal a Human albumról (csak a rend kedvéért: az akkori tagságról beszélünk), illetve a Spiritual Healing két tétele.

15.jpg
A Cosmic Sea-vel – Steve óriásit villantott benne! – lezárt és érdekes módon konferálás nélkül végigjátszott első blokk után rövid videomontázst játszottak be Chuck fotókkal, interjú-részletekkel és egyebekkel. Ebben természetesen a mester emberi oldalát domborították ki és külön hangsúlyt kapott az a nyilatkozata is, amelyben Schuldiner a barátaiként említi a mai DTA hangszeres szekcióját.

Ha már Steve-et emeltem ki az imént, akkor azt is meg kell jegyeznem, hogy színpadi egyéniségként nálam ő vitte el a pálmát, méghozzá ellenfél nélkül. Tiszteletet parancsoló, ízig-vérig metalos kiállásához képest a sokkal alacsonyabb, jobbára egy helyben táncikáló vagy körbe-körbe futkosó Masvidal látványa kissé groteszknek hatott és Max Phelps (Cynic) is beérte annyival, hogy a lehető legpontosabban visszaadja Chuck ének-és gitártémáit, a frontemberi szerepkört lepasszolta Steve-nek. Sőt, Steffen Kummerer énekes-gitáros és Hannes Grossmann dobos (Obscura) beszállásával a Crystal Mountain - Spirit Crusher - Symbolic blokkban Max végképp háttéremberré szürkült, Steffen az általa énekelt dalokban rendesen leiskolázta őt. Chuck szelleme ily módon inkább a jelenlévők szívében-lelkében elevenedett meg, mint a pódiumon, bár a tanári hangszeres játék azért el tudta terelni a figyelmet a csapat szerény színpadi jelenlétéről.

13.jpg
Mindehhez hangos, de tisztának és arányosnak sajnos nem igazán mondható sound társult. A „küzdőtér” közepe táján állva főképp a gitárszólókat érzékeltem halknak. Az ideális állapothoz a video-bejátszás utáni részben kerültünk a legközelebb.

Az Individual Thought Patterns lemez teljes mellőzését cseppet furcsának találtam, az alapesetben kihagyhatatlan Lack Of Comprehension és Pull The Plug nótáknak az este tíztől életbe lépő csendrendelet miatti kiesését azonban kifejezetten fájlaltam. A zenekar azért illő módon megköszönte mindenkinek, hogy eljött – egy röpke „thank you”-ra Eric Greif menedzser is megjelent a színen –, Steve egy ideig még hergelte is a publikumot, hátha kiköveteli a ráadást, ám ennél többet ő sem tehetett az ügyért.

Chuck Schuldiner 2001. december 13-án bekövetkezett halála óta tátongó űr betöltésére értelemszerűen a Death To All sem vállalkozhat, a méltó megemlékezést ellenben teljesíti. DEATH IS ALIVE!

FOTÓK: MÁTÉ ÉVI

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr836434477

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum