Egyre több hollywoodi színészóriás próbálja ki a zenei pályát is. Bruce Willis, Don Johnson, Johnny Depp, Keanu Reeves és mások után a bunyós filmek egyik koronázatlan királya, a pókerarcáról felismerhető Steven Seagal is beállt a sorba (ami mára egyre végtelenebbnek tűnik). Az Aikido mániás, Putyin-barát akciósztár, akinek valamennyi régi filmjét láttam anno videón az Ölve vagy halvától a Nico-n át a Lángoló jégig, amellett hogy első alkalommal tette tiszteletét kis hazánkban, most egy egész más oldalát villantotta fel. Amikor éppen nem csapkodja és rugdossa halálra ellenségeit, akkor összeáll a haverjaival és nyomja a bluest. (A képek nem a helyszínen készültek)
A mester színre lépése előtt még kaptunk egy kis jazzt felvezetés gyanánt. A Modern Art Orchestra (akikről annyit tudni kell, hogy az itthoni jazzszcénában jól ismert Fekete-Kovács Kornél a vezetőjük)készítette elő a terepet a bluesmuzsikával kacérkodó hollywoodi celebnek. Főleg bebopot játszottak, témáik közt akadtak tök jók, meg pörgősek is, olykor a free jazz határáig merészkedve, de amikor lelassultak teljesen, az eléggé leültette a hangulatot. A két vendégénekesnő, Takács Noémi és Kiss Flóra megjelenése is inkább semmit-, mint sokatmondó volt. Előadták, amit kell, de túl nagy csodát nem műveltek, sőt a Modern Art koncertje - nem akarom ledegradálni őket - de pont náluk ért a mélyponthoz. Amelyet még a Seress Rezső féle Szomorú vasárnap (rockerek főleg a Leander feldolgozásában ismerhetik ezt az örökzöldet) sem tudott megmenteni. Kevés magyar jazzénekesnőről tudok, aki végig oda képes a színpad elé szegezni, Harcsa Veronika ilyen pl. Még jó, hogy a végén kissé felpörgették a hangulatot a 2X2 néha 5-el, mert már-már kezdtem bealudni a sok lassúzástól.
Az átszerelés után színpadra sétált Seagal kísérete, elkezdtek játszani valamit, majd kisvártatva, a billentyűs konferálását követően a főhős is felbukkant. Seagalra alig lehetett ráismerni, én lazán elhaladnék mellette az utcán, ha nem tudnám, hogy ő az! Barátunk ugyanis körszakállat növesztett, meghízott, jócskán beöltözött (mintha tél lenne), valamint végig szemüvegben tolta a koncertet. Külsőleg azt hinné az ember, hogy medvére jött vadászni. :-)
Setlist híján nem nagyon tudom, miket játszott az akcióhős és közel tízfős kísérőzenekara, annyira azért nem vagyok túlművelt a zenei munkásságát illetően. Mindkét eddig kiadott szólólemezéről (Songs From The Crystal Cave, Mojo Priest) pottyantott el nótákat az idén 62 éves művész. Valódi öreguras bluest kaptunk, itt-ott country, soul és gospel beütéssel, hol tempósabban, hol kicsit lassabban. Seagal bár nem egy BB King, de annyit mindenesetre megállapíthattunk, hogy a rezzenéstelen arcú színész egész korrekt bluesmuzsikus. Nem egy világmegváltás, amit csinál, ebben a műfajban pláne nem nagyon lehet már újat mondani, de a Kongresszusi Központot szellősen megtöltő publikum java részének átjött a produkció. A közönség meglehetősen vegyes volt, az egészen kicsiktől a nyugdíjasokig mindenféle korosztály képviseltette magát; még olyan hazai zenészlegendák is eljöttek megnézni az Aikido királyt, mint Szigeti Ferenc, vagy Török Ádám. Voltak persze Seagal műsorában is üresjáratok, amelyeket hallván már az ásítás kerülgette az embert, viszont a fináléban ez a performansz is megcombosodott. Érdekes.
A kb. másfél órás koncert vége felé egyre többen pattantak fel a székükből és nyomultak a színpad elé táncikálni és fotózni, kamerázni az akciófilmek istenét. Steven még egy kislányt is a színpadra invitált egy kis közös táncra, ami roppant jófejség tőle.
Nem tudom, kinek az ötlete volt a helyszínválasztás, de abban azt hiszem, sokan egyet értenek velem, hogy egy kisebb, lazább, emberközelibb helyszínen - ahol nem kell a valagunkat szétülni - jobban működött volna a buli. Ez a fajta blues a pubokban, klubokban üt be igazán, sörrel a kézben (az milyen már, hogy nem lehetett bevinni piát a terembe?!) - én speciel egy Barba Negra, vagy egy Club 202 környezetében előbb el tudtam volna képzelni Seagal mester fellépését, mint a Kongresszusi Központ hermetikusan lezárt falai között. Továbbá amennyiben össze akarnám vetni a közelmúltban Szolnokon koncertezett Gilby Clarke-kal, akkor Seagal műsorából pont azt a fajta tökösséget hiányoltam, ami miatt az ex-Gunnernek még a közepesebb dolgait is el lehet nézni. Ez egy minden ízében kimódolt, kő profi előadás volt, előre megkoreografált jelenetek, előre megírt forgatókönyv szerint, mindenféle különösebb szélsőségeket mellőzve. Nagy látványelemeket sem vonultatott fel a filmsztár és majdnem futballcsapatnyi brancsa. Összességében azért nagy flash volt látni élőben az öreget, mégiscsak kötelező jelleggel ott kellett lenni, mert lehetséges, hogy többet az életben nem jön erre.
BESZÁMOLÓ: CHINO MINDENHOLOTTLÉVŐ
