Na, így hagyatkozzon az ember az internetre! A hivatalos és a leghitelesebbnek gondolt hírforrásból még a koncert napján is az derült ki, hogy nyolckor kezdődik a buli, de ehhez képest a Magma Rise úgy negyed órával előbb csapott a húrok közé. A későn érkezőket valamelyest azért kárpótolhatta a banda szokásosan feszes összjátéka és a kristálytiszta megszólalás. A műsor általam látott-hallott részében nem hangzott el semmi újdonság, viszont a For Those..., a Tombstone Eyes vagy a Five súlyát és erejét sokadszorra is jólesett megérezni.

Wino mester az utóbbi években úgyszólván hagyományt teremtett azzal, hogy az éppen aktív formációjával eljön Budapestre, a Spirit Caravannal pedig ezúttal duplázott. Méghozzá közel tizennégy esztendő után, amikor a gödöllői Trafóban lépett fel. Egyik előzenekaruk akkor nem mellékesen a Mood volt!.. Dave Sherman bőgős-énekes ugyebár adott (na, ő is csoda egy fazon: fehér atlétatrikója már csak egy mutatós pörköltszaftfolttal idézhette volna hitelesebben az itthoni szocreál időket...), az eredeti dobos Gary Isom azonban nem tudott velük tartani, ezért a Saint Vitusban remekül bevált Henry Vasquez foglalta el a helyét. Mondanom sem kell, itt is zseniálisan játszott, legfeljebb csak lazább groove-okat kellett ütnie. Egymaga szinte teljes értékű show-t nyújtott, ahogy hatalmas átéléssel, széles mozdulatokkal és elemi erővel püfölte a bőröket.

Az egész bulinak megvolt a hamisítatlan örömzene-jellege, mint amikor három jó cimbora egymásra vigyorogva, felszabadultan, a külvilággal mit sem törődve muzsikál együtt. Így aztán attól sem jöttek zavarba, hogy a Healing Tongue-nak kétszer kellett nekifutniuk Wino húrszakadása miatt. De volt egy kis haveri kikacsintás Holdampf Gáborék felé is a Saint Vitus-féle Ice Monkey formájában – azt tudniillik a Mood feldolgozta az utolsó lemezére anno –, a Fanget pedig az idén elhunyt Jason McCash (ex-Gates Of Slumber) emlékének ajánlotta Sherman, aki egyébként nem csupán az énekrészeken, de a minimálisra vett konferálásokon is megosztozott Winóval.

A hangzás nyers és mocskos volt, ahogy illik. És hangos is. Részben a durván túlvezérelt, vaddisznó módjára röfögő basszus miatt az első sorokból éppen ezért kevésbé lehetett élvezni, de kicsit távolabbról hallgatva nemigen lehetett rá panasz.

Egy tetőteraszos buli nagy hátránya persze, hogy (akárcsak előzőt héten a Trackben a Death To All esetében) este tízkor szigorúan be kell fejezni. Nyilván el tudott volna még játszani a trió egy jó darabig, ahogy mi is szívesen hallgattuk volna még őket, viszont itt legalább nem kellett megcsonkítaniuk az előzetesen összerakott számlistát.

Talán egyedül emiatt érzem azt, hogy a gödöllői koncertet nem sikerült felülmúlni. Ahhoz hasonlóan azonban ez az este is sokáig beszédtéma marad a stílus híveinek körében, efelől ne legyen kétségünk!

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.