A jó ideje kiegyensúlyozott életet élő Kirk Windstein és a nevével összeforrt Crowbar sokadik virágzását éli, így a zseniális Symmetry In Black album európai turnéja során a lehető legszerencsésebb pillanatban üdvözölhettük őt és társait ismét Budapesten. Maga a koncert sem volt kevésbé zseniális, ráadásul még előtte egy interjúra is alkalmunk nyílt! Kirk figyelmét éppen a német-portugál VB-meccsről sikerült elterelni...
Bejön neked ez az amerikai futballhoz képest merőben más játék?
Kirk: Én az amerikai focihoz szoktam, de azért megnézem ezt is. Sok srác már kiskorában kezdi játszani, úgyhogy a következő harminc év során ez a fajta európai foci igen népszerű lesz az Egyesült Államokban. Rengeteg bevándorló jön hozzánk Mexikóból, Közép-és Dél-Amerikából, ahol az emberek imádják ezt a sportágat. A Katrina hurrikán után különösen sokan jöttek át dolgozni Dél-és Közép-Amerikából, meg Mexikóból. Ők segítettek nekünk újjáépíteni a városainkat. Általuk lesz a foci a kultúránk része. Hétvégenként egy csomó kissrácot lehet látni, amint fociznak. Főleg mexikóiakat.
A te csapatod a New Orleans Saints, ugye?
Kirk: Így van. A tavalyi évhez képest szépen feljavult a védekezésünk és a kulcsjátékosaink is felépültek a sérülésükből. Az NFL-ben már mindenkinek van ilyen-olyan sérülése. Egy ilyen kemény sportágban minden héten kidől valaki.
Persze a sok évtizednyi aktív zenélés is rendesen próbára teszi az embert.
Kirk: James Hetfieldnek és Tom Arayának is nyakproblémái voltak. James mondta egyszer nekem, hogy mi vagyunk az első generációs barmok, akik tizennyolc éves korunk óta csináljuk ezt. Igaza volt. Negyvenkilenc éves vagyok és több mint harminc éve zenélek. Azóta rázzuk a fejünket. Ráadásul a színpadon a gitár is ott lóg a nyakamban, úgyhogy nyaki fájdalmaim vannak és a térdeim is kikészültek. Ahogy öregszik az ember, annál jobban lestrapálja magát.
Előző nap a Nova Rockon játszottatok. Bele tudtál utána nézni a Black Sabbath koncertjébe?
Kirk: Jó kis bulink volt ott. A Red Bull Stage-en, vagyis a kis színpadon játszottunk. Megnéztem a Hatebreedet, na ők legyilkoltak. A Black Sabbathnak is láttam az első hat vagy hét számát, mielőtt visszaindultunk volna a szállodába. Döbbenetesek voltak. Ozzy nem énekelt óriási formában, de azért jól nyomta. Jó párszor láttam már Ozzyt. A Downnal 2002-ben negyvenkét Ozzfestes bulit nyomtunk, úgyhogy csak azon a turnén negyvenkétszer láttam. A Black Sabbath számokat szerintem sokkal egyszerűbb énekelnie, mint a szólódalait, mert a hangterjedelme a Black Sabbathhoz passzol jobban. Egyszerűen az az érzésem, hogy a Black Sabbath nótákban erősebb a hangja.
A feleséged, Robin is veled tartott ezen a turnén. Mi lesz addig a gyerekekkel?
Kirk: A tizenegy éves lányom az anyjával él, akivel nekem is és Robinnak is jó a viszonyom. Olyanok vagyunk, mint egy nagy, őrült család. A mostohafiam augusztusban lesz tizenhat, ő az apjánál marad. Elég idős már ahhoz, hogy egyedül töltsön pár napot. A mostohalányom pedig huszonhárom és van egy gyereke, szóval ő már önálló. Úgyhogy senki nem marad felügyelet nélkül, nem kell aggódnunk emiatt. Amikor otthon vagyunk, minden a családról szól, amikor meg turnézunk, akkor Robinnak utazunk együtt. De nem csak arról van szó, hogy viszem magammal az asszonyt is, mert kegyetlen keményen dolgozik. Még otthon is állandóan az üzleti ügyeket intézi egész nap és a merch-csel is ő foglalkozik. Nálunk ez így vált be. Otthon többet vagyunk, mint távol az otthontól, szóval jól össze tudjuk egyeztetni a dolgokat.
Robin mellett Jamey Jasta is segít tolni a banda szekerét.
Kirk: Ő a menedzserünk. Pontosabban Jamey és az ő menedzsere együtt intézi a Crowbar ügyeit. Robin meg egyfajta házi menedzser nálunk. Mindent elvégez, amit én nem. Megválaszolja az e-mailjeinket otthonról, meg ilyenek.
Jó pár éve már, hogy pozitív irányban tart az életed és jobb színben látod a világot. Ennek fényében hogyan értelmezendő a Symmetry In Black lemezcím? A szimmetria a harmóniát jelenti?
Kirk: A tökéletességet feketében, ami a zenekar megszólalására utal, mert a hangsúly a zenén van. A személyes dolgokról inkább a Sever The Wicked Hand szólt. Nekem személy szerint sokkal kevesebb stresszt és feszültséget jelent az, hogy 100%-osan a Crowbarra tudok összpontosítani. A Crowbar lényegében családi vállalkozásként működik. Annyi év után végre a saját magam főnöke lehetek. Nekem így nagyon könnyű és kényelmes. A turnézást is sokkal jobban élvezem, mint az utóbbi tíz évben. A turnézás egy idő után unalmassá válhat és a sok utazás fizikailag is megterhelő, de én élvezem. A mostani turnén a ma esti buli a tizenharmadik egyhuzamban!
Régebben a szövegeidből áradt a düh és a kiábrándultság. Elmondható, hogy ezeket mára felváltotta a tengernyi tapasztalat és életbölcsesség?
Kirk: Igen, bár a folyamat már régebben elindult. Az első két album idején valóban dühös és depressziós voltam és 1995 felé, a Time Heals Nothinggal kezdtek változni a dolgok. Mindig sötét témákról írok, de ha mögéjük nézel, akkor világossá válik, hogy pozitív üzenetet hordoznak. Főleg gondolatokról van szó, az érzelmeim vezérelnek szövegíráskor.
Zeneileg hol helyeznéd el az idei lemezt a Crowbar munkásságában? Én, főleg a sok énekdallam miatt, az Odd Fellows Rest és az Equilibrium albumokkal tudnám párhuzamba állítani.
Kirk: Számomra az egész egy természetes érési folyamat. A kezdetek óta az a célom, hogy minden albummal kicsit szélesítsem a hangzást, a spektrumot, a dinamikát. Vagyis hogy minden alkalommal új elemet adjak mindehhez. Ahol most tart a Crowbar, azt a természetes fejlődés eredményének tartom. Ez ugyanúgy a Crowbar, csak huszonöt évvel később. Énekelni mindig is tudtam, még ha nem is nekem van a legszebb hangom. Ahogy öregszem, egyre jobban megmutatkozik. A súlyos dolgokat szeretem, viszont a refrének és a dallamok is kellenek. Mindenfajta zenei stílust meghallgatok, úgyhogy számomra igenis fontos, hogy egy dalban legyenek dallamok, mert a nóta ettől lesz jó és ettől lesz több pár súlyos riffnél.
A Downt azért hagytad ott, hogy több időd jusson a családi életedre, illetve a Crowbarra. A te témáid közül felkerült valami a legutóbbi EP-jükre?
Kirk: Nem hiszem. A riffek közül rengeteget hallottam már és biztos vagyok benne, hogy nem. Dolgoztunk még együtt, szóval felhasználtak néhány riffet, amely a kilépésem előtti időből származik. De egyiket sem én hoztam.
Bobby Landgrafot jó választásnak tartod?
Kirk: Tökéletesnek! Bobby az én gitártechnikusomként kezdte 2006-ban és van egy gyilkos bandája is a texasi Austinban, a Honky. Miután nálam kezdte, már turnézott a Downnal, tehát mindenképpen a család tagja. Kiváló gitáros és nagyon rendes gyerek, szóval tökéletes és nyilvánvaló választás volt. Még csak keresgélniük sem kellett, egyből Bobbyit hívták.
Rajzfilmfiguraként felbukkantál a Cooking Hostile with Phil Anselmo animációs sorozat egyik epizódjában. Várható, hogy később ismét látunk majd benne.
Kirk: Jó poén volt, de nem tudom, mert nem ismerem a készítőket. Viszont tényleg vicces a műsor. Phil küldött nekem egy e-mailt azzal, hogy nézzem meg.
Májusban a Maryland Deathfesten volt egy elég kemény kirohanásod, miután egy srác felmászott a színpadra a bulitok alatt. Ennek aztán gyorsan híre ment a világhálón. Mivel egyik-másik régi Crowbar klipben is lehet látni színpadmászást, nyilván nem magával a jelenséggel van gondod...
Kirk: Az emberek nem fogják fel, hogy ez egy fesztivál és hogy volt kordon, meg voltak biztonsági emberek is. Ez itt a probléma. Más lett volna a szitu, ha egy ilyen klubban nincs kordon és ha a srácok fel akarnak mászni a színpadra... Nézd, én már harmincnégy éve koncertezek. Amikor elkezdtem, még nem is létezett színpadmászás. Semmi bajom a dologgal, de most egy fesztiválról beszélünk. Ha az a gyerek megpróbál leugrani, súlyosan megsérülhetett volna vagy másnak okozhatott volna sérülést. Az ilyen sajnálatos helyzeteket pedig jobb elkerülni. Teljes mértékben pártolom a színpadmászást, ha az adott helyen megengedik és ha minket, zenészeket is felkészítenek erre. Ha ugyanis nincs kordon és a színpad is kicsi vagy alacsony, akkor tudom, hogy mire számíthatok és tudom, hogy lesznek, akik majd fel akarnak jönni a színpadra. Ez így van rendjén, hiszen nem bántanak minket.
Változott valamit a rajongók viselkedése, illetve szokásai az Államokban Dimebag halála és Randy Blythe esete óta?
Kirk: Nem igazán. Ma is gyakoriak a csúnya sérülések. De hát a srácok döntik el, hogyan szórakoznak. Nekünk, zenészeknek viszont bevillan az agyunkba, ha a szemünk sarkából meglátunk valakit a színpadon, hogy vajon szórakozni akar a gyerek vagy valami rosszra készül. Nekem legalábbis mindig ez jut eszembe a színpadon, amióta Dimebaget lelőtték, hiszen a barátom volt.
Súlyos, szívvel-lélekkel teli és őszinte. Az embernek általában ez jut eszébe a Crowbar zenéjéről. Te magad mivel egészítenéd ki ezt?
Kirk: Nem is tudom. Én eredeti akartam lenni, egy saját hangzást, sőt stílust akartam létrehozni és amikor elkezdtük, nem volt senki, aki olyasmit csinált volna, mint a Crowbar. Az emberek soha nem is tudták, hova tegyenek minket, úgyhogy állandóan death metal vagy stoner bandákkal turnéztunk, bár utóbbiakból annak idején még nem volt túl sok. De még ma is ugyanez az ábra. A mi zenénkben viszont mindezekből ott vannak bizonyos alkotóelemek, szóval nincs bajunk azzal, ha death metal, thrash, hardcore, stoner vagy akár Melvins-szerű avantgárd bandával turnézunk. Egy kicsit mindegyikhez passzolunk, a hangzásunk rengeteg összetevőből áll.
Koncertfotók: RÉTI ZSOLT. Interjú fotók: DR. NARCISSE
