A dán Sziget: Roskilde Festival 2014; 2. rész (2014.07.04-05-06)

2014. július 15. - RaczUr

Roskilde-Festival-620x400.jpg

Azzal, hogy a Roskilde első napján egy atom nagy koncertet tolt az Electric Wizard, magasan volt a léc, de a második, pénteki nap is több mint kecsegtető koncerteket tartogatott. Deftones és Rob Zombie az Orange (nagy)színpadon, közben meg The Ocean. Ez volt gyakorlatilag az a nap, amikor a legkevésbé a rádióbarát bandák domináltak. De előtte meló.

Az önkéntes munka nem volt annyira vészes, ez a nap volt az egyetlen, amikor a fesztivál programok idején kellett kocsira pattanni, és dobálni a szemetes zsákokat a platóra. Így egy olyan zenekar volt akiről lemaradtam, az meg az Phil Anselmo & The Illegals volt, akik embertelenül korán, fél kettőkor nyitották a napot. Azaz pontosabban láttam a koncert elejéből vagy két számot, amíg a kocsi 2 km/órával próbált átevickélni a színpadtól nem messze.

A Superjoint Ritual-t idéző zene tökéletesen illett ahhoz a poszt-apokaliptikus képhez, amit az akkor már majd egy hete megtöltő fesztiválozók kempingjében fogadott. A sirályok köröznek, dög meleg van, és a kerítések mentén kisebb csatornaszerű húgyfolyam késztet öklendezésre. A kerítés vécé koedukált, a guggoló lányok, és ácsorgó fiúk látványa elsőre kicsit zavaró lehet, de itt ez így megy. Amúgy ennek a pozitív hozadéka: az amúgy igényes vécék előtt nincsenek túl nagy sorok. A vécé kérdés mindig szignifikáns egy fesztiválon. Visszaúton belefutunk a buli végébe, de a nap igazi kezdetére este fél nyolcig kellett várni.bugs-bunny-toilet-gif.gif

Akkor kezdett a Deftones. Zárójelben: Vele majdnem egy időben Correction House koncert volt, amit szintén vonzónak találtam volna, de azért a Deftones az Deftones, őket meg bőven illik megtisztelni -egyébként ez az egy kellemetlen egybecsúszás volt a fesztiválon-. A Szigeten három éve láttam őket, de például akkor még a Koi No Yokan kanyarban sem volt, már pedig az a lemez csak növelte a rajongásomat.

A koncert elég erősen kezdődött a Diamond Eyes-zal nyitottak, és a Be Quite And Drive-val folytatták. Chino elemében volt, ugrált tapsoltatott, énekeltetett. A dög melegben is kabátban, Beyoncé pólóban megjelenő énekes a koncert során kétszer is megemlítette, hogy 95-ben, vagy 96-ban, már ő sem tudja pontosan mikor, de itt volt az első európai koncertjük. Sokat adott bele, de ez igaz volt a fáradhatatlanul riffelő Stephen Carpenter-re, és a Chi Cheng balesete, és halála után teljes értékű taggá váló Sergio Vega-ra, aki az énekbe is besegített, amellett hogy precízen pengetett. Azok a dalok, amiket már ebben a felállásban írtak, itt most hibátlanul működtek.

A Tempest, a Swerve City, a Poltergeist, Rosemary és a Rocket Skates mind olyan dal volt, amibe nem lehetett belekötni. Chino ha kellett gitárt ragadott, és minden királyul egyben volt. Libabőr, mosoly, elégedett bólogatás. A sláger számok is nagyot ütöttek: A My Own Summer, a Change és a Digital Bath mind nagy ovációt kapott. Azért a vége felé kicsit kifulladni látszott a zenekar, és ekkor kapták elő az öregebb dolgaikat. A végén Head Up, Around The Fur, Root, 7 Words. A Deftones nálam leginkább akkor működik, amikor egyszerre súlyos és könnyed. Ebben érzem igazán erősnek őket, és hogy őszinte legyek, Chino már nem az a fajta énekes a szénné bekészülve a nézők közé borulva énekel többnyire hamisan. A Koi No Yokan, és Chino egyéb projectjei, mint a Crosses, a Palms mind inkább azt mutatják, hogy a nyugodtabb hangvétel már jobban simul hozzá inkább. A dühkitörős, rap metál már kicsit falsnak tűnik a mai Deftones-tól, de ettől függetlenül király koncert volt.tumblr_lpqg3gfc281qhqqnho1_500.gif

Utána rögtön kezdett az Avalon színpadon a The Ocean. Egyszer láttam őket Magyarországon, meg a Heliocentric/Anthropocentric lemezüket meghallgattam, de nagy rajongás egyik esemény után sem alakult ki bennem irántuk. Most kb. húsz perc alatt sikerült megértenem, hogy miért nem tudom megszeretni őket. Jó számokat írnak, de olyan széles skálán mozogva, hogy először csak néztem, hogy jó helyen vagyok-e. Egy elkophatatlan (de!) metalcore éneklős refrénjére érkezek, két perc múlva meg már a sludge-doom málházás megy, hogy aztán az általam is említett lemezek borult, komplex szólamok után éteri lebegjen-süllyedjen á la Isis. De ez így majd negyedórában kicsit sok random nekem.

De mi ez ahhoz a randomsághoz képest, ami Rob Zombie vált ki belőlem? Számomra Rob Zombie a szegény ember Marylin Manson-ja, kicsit neandervölgyibb kiadásban. Ehhez mondjuk az is kell, hogy gyakorlatilag egy számot ismerjek tőlük. Itt volt az alkalom, hogy jobban megismerjem, hogy mi is ő, de nem nagyon kerültem közelebb a megoldáshoz.tumblr_m6a45fLDPe1rtwv7zo2_400.gif

Rob Zombie-nak inkább sikerült egy rock/metál zenére freak show-t rendeznie, mintsem egy csak a dalokra épülő show-t. Csupán azokkal amúgy is nehéz lenne főfellépőnek lenniük, de kompenzálták azzal, hogy betegesen élvezhető műsort tudtak csinálni. Igaz, koncepciót nem sokat láttam abban sem. Tűzijáték, háttérben nagyban Frankenstein (szörnye), vérfarkas portrék, a zenekar tagok meg Gwar-lightba öltözve néhol Alice Cooper, néhol Fear Factory utánérzésű zenére acsarkodtak, vagy maga a frontember jófejkedett a közönséggel. Mivel Július 4-e is volt aznap, volt még egy csipetnyi ’muerica patriótizmus is, ami még inkább összezavart, de a végén jött a Dragula meg még több tűzijáték, meg megőrülés. Bot egyszerű zenét nyom Rob Zombie –még akkor is, ha a szett vége felé a gitáros John 5 gitárhősködött vagy jó öt percig, amiért egy jobb szüreti bálon már repül a korsó a színpad felé- , de szórakoztató volt, és a maga nemében szórakoztató volt minden. Rob Zombie nekem a rock B-kategóriás horrorja! Elmegy, de nincs szerelem.

A szombati napot passzoltam. Meleg volt, fáradt voltam, öreg vagyok, és nem csípem az Artic Monkey-t, sem túlzottan az Interpol-t, volt még Manu Chao meg Major Lazer, akiktől összesen egy számot ismerek, de az meg még inkább az otthonmaradásra biztatott. A Dark Buddha Rising kevésnek bizonyult, hogy billentsen a mérlegen.dethklok.gif

Vasárnap viszont délután kettőkor már újra ott. Megalázóan korai időpont, és kánikula, mindenfele elcsépelt, dög fáradt arcok. Nem éppen a legjobb időpont arra, hogy megismerkedjem a Carcass zenéjével, de le a kalappal előttük. Ha hinni lehet az énekes-basszer Jeff Walker-nek, nem is aludtak az előző esti koncertjük óta. Ez mondjuk hihető, de azért próbálkoztak rendesen. Walker kifejezetten közvetlen volt a népes, de nem túl mozgékony közönséggel. Dobált sört, ásványvizet, mondta, hogy mit nézzünk, mit ne nézzünk meg aznap, nagyon igyekezett. Maga a zenekar pedig halál pontosan nyomta a thrash/death/extrém metál dolgait. Nagyjából a Surgical Steel uralta a szettjüket, de egy új dalt is játszottak. Egy majd harminc éves zenekarról beszélünk, akik fennállásuk felét hibernálva töltötték. Fasza koncert volt, még úgy is, ha nem ástam bele, és valószínűleg nem is fogom magam jobban beleásni magam a Carcass munkásságába.

A Carcass pedig nagyjából ki is merítette aznapra a metál igényemet. Erre pedig a két órával előrehozott, és így véletlenül elcsípett The Black Dahlia Murder-nél kellett rájönnöm. Itt fogadott egyébként a legvadabb kép is. Azon a napon a nyugdíjasok ingyen jöhettek a Roskilde-ra (Stevie Wonder volt a napi wow, szóval jöttek is), egy nyolcvanas (!) házaspár battyog ki kb. a harmadik szám után, kicsit savanyú arccal, elhaladva egy fiatal család mellett, ahol egy három és egy hat év körüli testvérpár könyörgött az apjuknak, hogy vegye nyakba őket. Aki épp lent marad az táncol, aki meg nyakban van, nézheti a színpadot, ha látja egy nem sokkal előttük álló figura nyakában nyugvó, ánuszát ezüst duct tappel leragasztott guminőtől. Mindez a Black Dahlia Murder gorillacore aláfestésére. Beteg élmény volt.tumblr_miwp2kDxv11s4t08po1_500.gif

A zenekar elemében volt, Trevor Strnad circle pitre, crowd surfingre, félmeztelenkedésre biztatta a közönséget, kellően paraszt volt ahhoz, hogy egy komolyabb tömeget vonzzon maga köré. Nekem húsz perc után már sok volt a duplázás, a break down, és az acsarkodós tekerés, de utolsó nap fesztiválra ilyen jellegű zenekarokat berakni szerintem emberkínzás, ha csak nem vagy fanatikus, vagy tinédzser. Volt még Nails is, amit előzőleg megnéztem volna, de akkorra már olyan csömöröm lett a metáltól, hogy még Stevie Wonder ultimate happiness örömsugaraiból kapott ízelítő után már csak arra vágytam, hogy elterüljek egy kanapén, és nyugtázzam, hogy főleg az első két nap miatt mekkora állat volt a fesztivál. A Nails már nem hiszem, hogy segíthetett volna ezen.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr626510595

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum