Egy Judas Priest lemez megjelenése körülbelül akkora jelentőséggel bír a heavy metal rajongók nagy családja számára, mint a hagyományos értelemben vett családban egy gyermek megszületése. Különösen akkor, ha ez a „baby” hat évvel az előzőt követően kerül a fényre. Azt már az előzetes nyilatkozatok ellenére sem merem leírni, hogy ráadásul utoljára lehetünk részesei ilyetén csodának, hiszen, ha másból nem is, a Scorpions példájából tanulhattunk egy keveset. (Mint ahogy az előző Priest-turné is „utolsó” volt, ehhez képest csak az idei ősz amerikai turné helyszínlistájának legörgetése a honlapon garantált ínhüvelygyulladással jár.)
A magam részéről Csudás Pista hőskorszakát sikerült kihagynom zsenge korom miatt, mert valamikor régen még az is volt nekem. Értelmem – metal szempontból – kábé a Turbo lemez idején kezdett nyiladozni, de akkor figyelmeztettek a bennfentesebb haverok, hogy semmi esetre se ezzel kezdjem az evangéliumi nevű brit zenekarral való ismerkedést. Akkoriban a különböző műfajokat mérhetetlen magas falak választották el egymástól, a „szinti”-használat heavy metal berkekben háborús bűnnek számított, az említett lemez márpedig tele volt kütyüzve. (Az Iron Maidentől ezrek fordultak el, amikor a ’86 és ’88 közti időszakban két lemezén is billentyűs aláfestést eszközöltek.)
A Ram it Down azután egyfajta bocsánatkérés volt a rajongóktól, csupa bizonygatós számmal, mint I’m a Rocker, Monster of Rock, Heavy Metal stb.. Summa summarum: a velem egyidősek nemzedékének csupán a Painkiller jutott (1990-ben) a Judas Priest klasszikusok közül. Persze, e metal-történelmi jelentőségű album hatására pörgetni kezdtük visszamenőleges hatállyal a British Steelt és társait, de az már nem ugyanaz, mint heti háromszor zaklatni a lemezbótost, hogy megérezett-e mán, és ha végre igen, akkor abban a tudatban feldobni a játszóra a korongot, hogy szerte a világban milliónyian cselekednek ugyanígy.
Ezek után Rob Halford ki és vissza a Priestből, illetve Priestbe, majd legutóbb itt volt 2008-ban ez a „megosztó” Nostradamus. A dalnok után most meg K.K. Downing szállt ki a Júdás-buliból, ő állítólag véglegesen nyugdíjazta magát, helyére bizonyos Ritchie Faulkner érkezett.
Úristen! Most vettem észre, hogy már ennyit firkáltam, és el sem érkeztem magához a Reedemer of Soulshoz. Na, szóval klasszikus korszak lekésése ide vagy oda, a „Judas lemez láthatáron” hír hatására csak beindul a Pavlov- jegyezte nyálcsorgatás. És a Reedemer of Souls végülis ízletes kaja. Riffek, szólók, dalok, mind rendben. Az agymenéssel sincs baj; a hivatalos 13 nóta mellett a lemezről lemaradt ötöt is közzé tette a gárda egy külön cd-n. De…valahogy mégsem kerek egész ez a történet. Alább gyorsan négy pontban összefoglalom kifogásaimat, hátha megúszom a lebaszást :-)
1. A klasszikus-esélyes nóták teljes hiánya. Tizennyolc, bizony dalolva ment hallgató fülébe új Priest-nóta, de egy sem bír majd szerepelni egy jövőben esedékes very best of… lemezen. Az előre kikürtölt nóták – címadó, plusz a másikra nem emlékszem – hallatán csupán azért nem kezdtem öregurazni oly sokakkal, mert azt gondoltam: ez még csak kínai petárda, a puskapor későbbre marad. Nos, ezek szerettek volna a felépítmény tartópillérei lenni. Említett címadón kívül még a Hell & Back félballada sikerült valamelyest kiemelkedően. A Cold Blooded is a lemez emblematikus nótájává avanzsálhatna, ha nem lenne olyan fájdalmasan kiszámítható, mint amennyire az.
2. Szerkesztési problémák. Bizony, jelentősen emelhette volna a végeredmény színvonalát, ha a deluxe kiadás cd-szigetére száműzött dalok közül legalább hármat bekevernek a fő-főzetbe. Lehetett volna ez az Alice Cooperes hangulatú Snakebite, a Painkilleres sláger Night Crawlert idéző Tears of Blood, avagy a Never Forget ballada. De még így is arra a megállapításra jutott volna az egyszeri hallgató, hogy Downingot gitárosként igen, zeneszerzőként viszont cseppet sem sikerült pótolni. A Reedemer of Souls által nem másban lett részünk, mint egy középtempós-melankolikus erőltetett menetben. Példaként felemlíthető a Sword of Democles, mely pont olyan,mint egy lelassított Manowar-himnusz.
3. Keverés. Az rendben van, hogy a retro korszak retro korszakát éljük, így az is elfogadható mondjuk, ha a 2014 Uriah Heep anyagban több a hammond, mint kormánypárti képviselő a Parlamentben - a fiatal legfeljebb odaképzeli Gömöry Zsoltot (mármint a billentyűk mögé, nem a széksorokba). De az azért túlzások túlzása, hogy a tizenhetes sorszámú Judas Priest stúdió-album pont úgy szól, mint egy demókazetta a nyolcvanas évek második feléből. Ez csak tovább erősíti az egyébként is fellelhető „dögtelenséget”.
4. A demó jelleget pedig Halford hangja erősíti tovább. Pont olyan, mint egy határait próbálgató, fiatal énekes. A mondat helyesebben így hangzik: Halford új határait próbálgatja. Semmi baj, ahogy mi sem fiatalodunk, neki is leráspolyozódott a hangja. De akkor énekeljen amúgy „Alice Cooper-esen”, ahogy egy-két dalban teszi is. Nem kéne olyan mértékben erőltetni a hajdan volt magast mondjuk a Battle Cryban, hogy attól valóban elszaladjon az ellenség. És a hallgató.
Lehet, hogy nagyon bogaras hangulatban vagyok; az összhatás valószínűleg nem ennyire rossz. De azért, ha kérhetném – mint ahogy nem kérhetem – ne ez legyen az utolsó JP-lemez! Mert búcsúzni csak szépen…az életműhöz méltóan kéne.
