1994 óta imádom a Sick Of It All-t, és 1995 óta legalább 25 alkalommal láttam őket. Ennyi idő elteltével sem fakult meg a sok emlék, minden bulira élénken emlékszem, és a fesztiválos fellépésektől eltekintve mindig 100%-on hozták a bulikat, volt hogy rá is raktak pár lapáttal. Egy wieseni Two Days a Week fesztiválos buli volt, ami botrányosra sikeredett, de akkor jóformán minden szar volt a Turbonegrotól a Int.Noise Conspiracy-ig. Ez a nyári Parkos buli remek lehetőség lett volna rajongónak, zenekarnak egyaránt, hogy egy felejthetetlen estét élhessünk át együtt.
Ha létezik zenekar, akik megérdemelték volna a tömött Park látványát a színpadról, az egymás hegyén-hátán ugráló arcokat, az intenzív circle pit-eket, az pont a Sick Of It All! Ilyen egységes, magas szinten teljesítő zenekar nem sok került ki hardcore berkekből, Lou Koller személyében pedig egy olyan frontember túrja huszonéve a deszkákat, akin nem fog sem az idő, sem a trendek jövés-menése. A SOIA tökéletesen tisztában van azzal, hogy honnan jött és mi a dolga, sosem okoztak csalódást, életművük teljes és tiszteletet parancsoló. Hála égnek a hazai közönség is megtapasztalhatta már, mire képes a csapat, és a Hajós bulijuk nálam is a legemlékezetesebb koncertek közt van. Minden adva volt tehát egy diadalmenethez: nyár, tökéletes helyszín, kellően kiéheztetett közönség, de volt Valaki, aki mindezt másként gondolta.
Mire sikerült a Parkhoz evezni a szűnni nem akaró trópusi zivatarban, az Evergreen Terrace javában nyomta, és mivel nem akartunk már a bejutáskor szarrá ázni, ezért a kocsiban gubbasztva vártuk, hátha alább hagy az égi áldás. Hála égnek, kaptunk 20 percet, hogy azt gondoljuk, innentől minden funky, de aztán ha lehet, még intenzívebben kezdett esni, és a Parkban körültekintve beigazolódni látszott a félelmem, hogy sokakat elriaszt majd az időjárás.
A megjelentek a létesítmény fedett részei alá kucorodva várták, hogy 20:30-kor belecsapjon a húrokba a New York-i négyes. A kezdést még pult mellől néztem, de a Clobberin Time taktusaira már nem bírtam magammal, és beszaladtam a sűrűjébe. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem befolyásolta a hangulatom a szakadó eső, ami rést találva eljutott a testem minden szegletébe, a sapkámról, és a sok esernyőről pedig folyton a fülembe ömlött, de ettől még vígan énekeltem a My Life-ot, a Take The Night Off-ot, az egyik legnagyobb kedvencemet a Sanctuary-t, vagy a Scratch-et, mégis, fél óra után nem bírtam, és aktív pulttámadásba kezdtem.
A hangzás Parki mértékkel mérve pocsék volt, amúgy szódával elment. A közönség egy része lelkesen tette a dolgát, míg a puncik álldogáltak az eső elől védelmet nyújtó helyeken. Saccolni sem tudok mennyien lehettünk, a színpad előtt, de elkeserítően kevesen, és sajnos ebből a felállásból nagyon nehezen lehetett valami emlékezeteset kerekíteni, szerintem nem is sikerült. Mikor a Step Down alatt megindultak az emberek a szabaddá varázsolt színpadra, az órámra tekintettem, és mivel ez egy erősen VÉGE szerű kép volt ott fent, meglepve láttam, hogy a kezdés óta 50 perc telt el. Ha a körülmények ideálisak lettek volna, egészen biztos vagyok abban, hogy nem itt ér véget, vagy nem így ér véget a Sick Of It All várva várt visszatérése. Nekem összességében csalódás volt a tegnap este, de olvasva a mai kommenteket, és a zenekar FB oldalán megosztott tetszésnyilvánítást, tartok tőle, hogy bennem van a hiba. Remélem rövid időn belül pótolható lesz az a hangulat, ami engem tegnap nem volt képes őszintén magával ragadni. Ettől még a SOIA a világ egyik legjobb HC és koncertzenekara, és punktum!
FOTÓK: MÁTÉ ÉVI. TOVÁBBI KÉPEK ITT.
