RockStation

Bunkó vagyok, de jól áll: Misery Index – The Killing Gods (2014)

2014. szeptember 18. - dzsi.

MiseryIndex-TheKillingGods-AlbumCoverArt.jpg

Mindig jó érzéssel tölt el, ha kijön egy új Misery Index lemez, legalább két dolog ugyanis már látatlanban is borítékolható: nem bénáznak és nem kislányoskodnak. Kevesen játsszák olyan impozáns leosztásban ezt a fajta sutyerák death/grindot mint ők, amire szerencsére egyre többen eszmélnek rá a 2008-as Traitors óta. A 2010-es Heirs To Thievery nálam konkrétan év lemeze volt akkor, azóta is rengeteget hallgatom, szóval fikázásra nem igazán kell számítani az alábbi sorokban sem.

A marylandi banda az utóbbi lemezein nagyon érzi, hogy a féktelen, dühödt bunkózást miként helyezze egy relatíve könnyedén befogadható kontextusba, mely révén a dalok seperc alatt lépdelnek bele az agyadba, hogy aztán csodaszépen össze is kócolják a berendezést, ha már egyszer arra járnak. Nincs ez másként az idei The Killing Gods-on sem.

Misery_Index_01_cJosh_Sisk.jpg

A különbség talán csak annyi a négy évvel ezelőtti albumhoz képest, hogy míg azon szervesen beszivárogtak a zenébe a csapat hardcore/punk hatásai is, ezúttal ismét visszavettek ebből, s túlnyomó részt a sötét, borús hangulat, valamint a nyomatékos középtempók dominálnak, amivel természetesen hasonlóan meggyőzően boldogulnak – csakúgy, mint a régebbi korongokon. A brigád kulcsembere továbbra is Adam Jarvis dobos, aki – legyen szó bármilyen tempóról – valami félelmetesen feszesen hozza az alapokat, ami már kezdésből olyan löketet ad a produkciónak, hogy onnantól eleve nehéz lenne enerválttá tenni a nótákat. Szerencsére azonban Mark Kloeppel és a 2010-ben John Voylest leváltó Darin Morris is értenek ahhoz, hogy húzós riffekkel támogassák a történetet, amik továbbra sem cizelláltságukkal tűnnek ki, viszont annál hatásosabban simogatják az orrnyerget.

Az erősebb dalok inkább az album első felében kaptak helyet, már ha a fogósságot vesszük alapul, ugyanis homogén módon gyalul mind a 44 perc. Az első öt nóta – két instrumentális betéttel – amúgy egy kollektívát alkot Faust címmel, amelynek szövegi tartalmát most nem részletezem, mivel a zenekar már kifejtette ezt az oldalon pár hónapja megjelent interjúban, de a lényeg röviden az, hogy továbbra is komoly mondanivalóval bírnak a dalok (ez mindig is erősségük volt), a kapitalizmus hátulütőitől kezdve a vallásokon át a tömegmanipuláció aspektusaiig, szóval érdemes a szövegkönyvet is átböngészni. Kiemelni a The Calling, a Conjuring The Cull, a The Killing Gods és a Gallows Humor című dalokat lehetne, de tényleg egyben van rendesen a teljes korong. A digibox és vinyl verzión egyébként bónuszként szerepel a Thieves Of The New World Order feldolgozása is a Ministry-től.

 

 

Masszív, egységesen izmos lemezt rakott tehát össze ismét a Misery Index, ami bár nálam kicsit alulmarad elődjével szemben, de a banda többi anyagának a színvonalát bőven hozza. Műfajában simán első ligás, ráadásul az augusztus 15-i, budapesti bulin is keményen odatették magukat, szóval remélhetőleg ugyanezzel a vehemenciával folytatják tovább a bunkóskodást.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr506702527

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum