Égő világ: Slash - World On Fire (2014)

2014. szeptember 26. - RaczUr

slashworldonfire.jpg

A Guns N’ Roses volt az a zenekar, amelyik jó húsz éve belehúzott engem a rock zene hallgatás szépségébe. A zenekar iránti –gyermeki- rajongásom egyik mértékegysége például az volt, hogy az 1994-es iskolai farsangon Slash-nek öltöztem be. Megvolt az összes lemezük, meg minden ilyen fis-fos Eurostar kazijuk, amit a 90-es évek közepén egy vasárnapi bolhapiacon be lehetett szerezni. Első gitár leckéim is leginkább arra mentek ki, hogy el tudjam játszani a Patience-t meg a Knockin’ On Heavens Door-t. Mondjuk a két dekád második fele úgy telt el, hogy ha valahol meghallottam egy Guns slágert, inkább vágtam fancsali képet, önszántamból meg fel sem merült bennem, hogy bármelyik albumukat újrahallgassam.

Volt egy olyan anno, hogy Slash’s Snakepit, amit szerettem valamennyire, de nekem hiányzott belőle Axl Rose. Akkor. Most már inkább kerülöm a cikkeket is Axl-ről, aki olyan szintű mélyrepülésbe kezdett az eredeti tagoktól mentes, a rőt whiskey orgánum egyszemélyes show-jaként szolgáló Guns N’ Roses-szal, hogy szinte napról-napra csorbítja maga, és régi zenekara hírnevét. Az mondjuk látszik, hogy kit hajt inkább a zenélés. Slash a harmadik szólóalbumát dobta ki a World On Fire képében, de a 2002 és 2008 közti Velvet Revolver korszaka is jelezte, hogy ő nem az a fajta figura, aki a múltból akar megélni. A volt Guns N’ Roses tagokkal felálló banda Contraband lemeze nagy kedvencem volt. Itt is az énekes pozíció lett a gyenge pont, Scott Weiland (ex-Stone Temple Pilots) gyakorlatilag retúr jegyet váltott a zenekar és a rehab között. De most csak koncentráljunk Slash-re. Vagy hogy pontos legyek Slash-re és a The Conspirators-re.

Ez utóbbi a tömörítő neve a quartett kevésbé puli hajú/cilinderes ¾-nek. Myles Kennedy (Alter Bridge) nevén kívül nem igazán csengenek ismerősen, mondjuk itt névileg is Slash-re van kiélezve a hangsúly. Szégyen, nem szégyen, de én az előző két lemezről úgy ahogy van lemaradtam, bár mérhetetlen csalódást azért nem érzek emiatt.

Leginkább olyan lett a World On Fire mintha bemennél egy olyan rock kocsmába, ahol 2000 óta megállt az idő, ami akkor is inkább a 80-as, 90-es heavy metal/ hard rock életérzés felé révedt könnyes nosztalgiával. Képzeld el mi megy a zenegépben egy olyan helyen, ahol a farmermellények, a fejkendők, és seggig érő (férfi) hajak egy négyzetméterre jutó száma túl magas, és olyan érzésed van, mintha egy akciófilm kocsmai verekedős jelenetéhez lenne a statiszta válogatója a gonosz motoros banda szerepkörre. 17 azaz TIZENHÉT tételben.

slash02.jpg

Slash egyébként nem viszi el a showt. Ez inkább egy zenekar, többnyire faék egyszerű számokkal, már a névileg főhős előmeneteléhez képest. Ha nagyon jóindulatú akarnék lenni, azt mondanám, hogy a majd másfél óra szilaj rockja, mint egy expressz vonat süvít. Mondjuk én általában elalszok a vonaton. Itt is ez a helyzet. Tizenhét szám nagyon sok. Ebből a zenéből mindenképp. Valahogy beleragad egy olyan izzadságszagú, folyamatos de ja vu érzéssel baszogató rákenrolba’, többnyire Myles Kennedy miatt. Az olyan „tökös” dalok, mint a World On Fire, Automatic Overdrive, Too Far Gone, Withered Delilah, Dirty Girl, Avalon egy garázs rock, hard rock, glam rock stílusgyakorlatnak tudható be. Nem beszélve arról, hogy gyakorlatilag az összes dal úgy lett megírva, mintha az lenne a tetőpont. Ebbe az erőltetett epikusságba pedig gyorsan hitelét veszti Slash meg a sleppje.

Önismétlésbe fullad, és egyáltalán nem értem, hogy miért nem szanálták ki legalább az album felét. A koszos rock, és a glam ötvözete gyakorlatilag olyan lett, mint egy útvesztőbe ragadt Guns N’ Roses, csak annál kevesebb jellemmel, és több üres pózzal. Még úgy is, hogy a tizenhét szám közül azért csak kikerült egy-két jobb dal. Vagy legalább is a Bent To Fly, a Battleground, a The Unholy nem akar sokkal többnek látszani, mint ami. Mondjuk ezeknél a számoknál Myles Kennedy játszik is a hangjával, ami végeredményben olyan, mintha Axl Rose-t próbálna utánozni, mínusz a kappan hangok. De a dallammenetek, ének megoldások szintén deja vu hatásúak.

Ha egy mondatban kéne jellemezned önmagad, és az valahogy így hangozna: „Nekem mindenem a rock”, akkor vetődj rá a World On Fire-re. Ha mondjuk kicsivel többre vágysz egy rock lemez kapcsán, mintsem, hogy levigye a fejedet, könnyen megjegyezhető refrénekkel, és parasztvakító szólókkal szórakoztasson, akkor felejtős. Semmi újat nem fogsz hallani.    

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr506730531

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

NZperX 2014.09.26. 15:29:59

"Parasztvakító szólók"???
Szerintem ezt nem jó helyen használod, lehetnek pl. parasztvakítók a trappolómetálban elsütött virgázások, de ezek pont nem azok.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum